Haláláig őrizte a titkot: orvosai tanácsára hallgatta el, ami a kórházban történt vele

Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Isaac Asimov. A sci-fi műfaj legendájáról kevesen tudják, hogy halálát valójában AIDS okozta, amiről „saját és családja jó hírének megőrzése érdekében” orvosai tanácsára nem beszélt. És ha már a jó hír megőrzéséről esett szó, érdemes megemlíteni azt is, hogy a HIV-fertőzést épp egy szívműtét során, a kórházban kapta el.

Asimov Iszaak Judovics Ozimov néven született Szovjet-Oroszországban, egy Szmolenszk közelében lévő, ortodox zsidók lakta faluban, Petrovicsiban, 1920. január 2-án – legalábbis a szülők ezt a dátumot használták, a valódi születésnap (mivel a faluban nem vezettek pontos feljegyzéseket) nem ismert. Hároméves volt, amikor a család kivándorolt az Egyesült Államokba és New York Brooklyn negyedében telepedett le, ahol a szülők egy édesség- és vegyesbolt tulajdonosai lettek. Mivel szülei csak jiddisül vagy angolul nyelven beszéltek hozzá, Asimov sohasem tanult meg oroszul, viszont ötévesen már folyékonyan olvasott. Gyerekként gyakran besegített a kisboltban, itt találkozott először a tudományos-fantasztikus irodalommal: szívesen kapta le a polcról az árusított magazinokat, és lelkesen vetette bele magát a bennük található színes-szagos történetekbe.

A kivételes intellektussal megáldott fiú tizenöt évesen elvégezte a középiskolát és jelentkezett a Columbia Főiskolára, de nem vették fel, ugyanis már beteltek a zsidó származású diákoknak kvóta alapján biztosított helyek. Kisebb kitérő után mégis bekerült a Columbiára, ahol 1939-ben szerzett kémikusi diplomát, majd elhatározta, hogy orvos lesz. Öt New York-i székhelyű orvosi egyetemre adta be a jelentkezését, de mindenütt visszautasították, majd a biztonság kedvéért még egyszer megpróbálkozott, de ismét ötszörös elutasításban volt része. Így végül visszatért a Columbiára, ahol biokémikusi doktori fokozatot szerzett. Időközben kitört a második világháború. Képesítésére hivatkozva hősünknek eleinte sikerült elkerülnie a frontszolgálatot és a hátországban, a haditengerészet philadelphiai hajógyárában kapott állást, később mégis besorozták, és kilenc hónapot szolgált a hadsereg kötelékében irodai munkát végezve. Rövid katonai pályafutása alatt a tizedesi rangig vitte, feljebbvalóit ugyanis elkápráztatta azzal, mennyire gyorsan tud gépelni. A háború után a Bikini-szigeteknél végzett kísérleti atomrobbantásokhoz kívánták vezényelni, de szerencsére sikerült leszereltetnie magát, és visszatérhetett a civil életbe.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

A Bostoni Egyetemen szerzett állást, ahol a rákellenes szérum kifejlesztésén munkálkodó csapatban dolgozott, illetve biokémiát oktatott, és bár a beszámolók szerint ígéretes tanári karrier állt előtte, ekkor már az irodalom mellett kötelezte el magát. Tizenkét évesen írta első történeteit, tizennyolc évesen pedig már publikálták egyik tudományos-fantasztikus novelláját, korai művei azonban visszhang nélkül maradtak. Huszonegy éves volt, amikor az Astounding Science Fiction magazin megvette Leszáll az éj című elbeszélését, amit azóta is a sci-fi műfaj egyik legjobb novellájának tartanak. Állítólag az írást annyira jónak találták a szerkesztők, hogy a szokásos szavankénti egy cent helyett önként másfél centet fizettek a szerzőnek. 1950-ben kiadták első regényét Kavics az égben címmel, melyben egy 20. századi férfi egy nukleáris baleset következében több tízezer évet utazik a jövőbe, ahol az emberiség már szétrajzott az űrbe, a Föld pedig csupán a Galaktikus Birodalom egyik jelentéktelen perembolygója.

A Galaktikus Birodalom ötlete még 1941-ben született meg Asimov fejében, miután olvasta Edward Gibbon A római birodalom hanyatlásának és bukásának története című művét, mely elindított benne egy gondolatmenetet egy hatalmas jövőbeli, csillagközi nagyhatalomról és annak bukásáról. A Kavics az égben sikere nyomán a következő években sorra adták ki ebben az univerzumban játszódó könyveit, melyek közül az Alapítvány-trilógia érte el a legnagyobb hatást: ennek középpontjában egy magát pszichohistorikusnak nevező csoport áll, amelynek tagjai matematikai modellezés segítségével képesek kiszámítani, azaz megjósolni az emberi társadalmak működését és a jövő alakulását. 1966-ban az Alapítványt – Tolkien A Gyűrűk Ura-trilógiáját megelőzve – a fantasztikus műfajokban írt valaha volt legjobb regénytrilógiának választották. Asimov volt az egyik első, aki űrkalandok és elképesztő történések helyett társadalmi és politikai kérdések boncolgatására használta a sci-fi műfajt, ezzel új utakat nyitott az akkoriban főként ponyvafüzetek lapjaira száműzött zsáner számára és elérte, hogy komolyan vegyék.

Másik kedvenc témája a robottörténetek voltak, melyekben az emberiség és a mesterséges intelligencia gyakran bonyolult viszonyát, a gépek és a hús-vér lények együttműködésének társadalmi, morális és filozófiai oldalait vizsgálta. Az ő nevéhez fűződik a robotika mint tudományág elnevezése, illetve a robotika három törvénye, melyek fontos szerephez jutnak elbeszéléseiben: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Szép számmal írt robottörténeteiből Asimov többek között a híres Én, a robot című kötetben gyűjtött össze egy csokorra valót, de rengeteg más regénye, novelláskötete is megjelent a témában.

Isaac Asimov az 1970-es években.
Isaac Asimov az 1970-es években.Fotó: Mondadori Portfolio / Getty Images Hungary

Az ’50-es évek második felére Asimov már képes volt kizárólag az írásból megélni, ezért otthagyhatta egyetemi állását, és minden idejét a sci-finek szentelte. Népszerű közéleti figura lett, aki gyakran szerepelt a nyilvánosságban, sokszor jelent meg a televízióban és írt véleménycikkeket a sajtóba. A fantasztikus irodalom mellett rengeteg más témában is alkotott: számos természettudományos ismeretterjesztő könyvet írt, de megjelent könyve Shakespeare-ről és a Bibliáról is, sőt vicc- és limerickgyűjteményt is kiadott, írt Sherlock Holmes témájú verseket, és foglalkozott a jiddis humorral. Hosszú és termékeny írói pályája során több mint 500 művet alkotott. Van, aki szerint a könyvtárakban használt tizedes osztályozás (ETO) minden kategóriájában szerepel műve, de ez nem igaz: egyetlen kategóriába, a filozófia témakörébe nem soroltak be egyetlen Asimov-művet sem.

Asimov jó viszonyt ápolt a Star Trek-sorozat szülőatyjával, Gene Roddenberryvel, aki többször fordult hozzá tanácsért, az első Star Trek-mozifilm stáblistájára még a neve is felkerült tudományos tanácsadó titulussal. A ’70-es évek derekán a korábbi Beatles-tag, Paul McCartney kereste meg Asimovot, írjon ő és zenekara, a Wings számára egy sci-fi musical forgatókönyvet, melynek főszereplői egy rockbanda, akiknek a helyét testük lemásolásával földönkívüliek veszik át. Bár az írónak tetszett az ötlet, végül a kreatív nézeteltérések miatt egy szinopszison kívül semmi sem lett a projektből. 1977-ben nevét adta az Asimov’s Science Fiction magazinhoz, melynek minden számához ő maga írt vezércikket.

Habár gyakran írt csillagközi utazásról, Asimov rettegett a magasságtól és a repüléstől, saját bevallása szerint életében mindössze kétszer ült repülőgépen. Fóbiája állítólag akkor keletkezett, amikor barátnőjével felültek az 1939-es New York-i Vvilágkiállítás hullámvasútjára: annyira megrémült a magasban fel-alá szaladó kocsiban, hogy a félelemtől sikoltozva karolt bele a lányba, aki rezzenéstelen arccal ülte végig a látványosságot. A hajózást ellenben kifejezetten szerette, különösen a hosszú, luxushajókon töltött tengeri vakációk vonzották, úszni viszont sohasem tanult meg, ahogy biciklizni sem, és jogosítványt is csak azután szerzett, hogy Bostonba költözött. Klausztrofíliás volt, vagyis kifejezetten kedvelte a kicsi, zárt helyeket. Imádott ablak nélküli szobában dolgozni, egyik gyerekkori álma pedig az volt, hogy bérel magának egy újságosstandot a New York-i metróállomáson, ahová bezárkózik és a közlekedés zaját hallgatva olvas egymagában.

Apja révén – aki egy ideig kisegített a helyi zsinagógában – megismerkedett az ortodox zsidó hittel és hagyományokkal, de szülei nem kényszerítették rá a vallásos nevelést. Felnőttként szabadgondolkodónak, ateistának, később saját szavával élve inkább humanistának vallotta magát: nem ellenezte mások hitét, de igyekezett fellépni a babonák, a megalapozatlan tévhitek ellen. Ellentmondásos viszonyt ápolt a legintelligensebb embereket összegyűjtő Mensa klubbal, melynek egy időben tagja, sőt tiszteletbeli alelnöke is volt, később azonban – mint mondta, a tagok önteltsége miatt – otthagyta a szervezetet.

Kétszer nősült, első feleségét, Gertrude Blugermant egyetemista korában, egy vakrandin ismerte meg. A párnak két gyereke született, idővel azonban elhidegültek egymástól. Az ’50-es években Asimov egy dedikáláson találkozott Janet Opal Jeppson pszichiáterrel és amatőr sci-fi íróval, akivel hamarosan levelezni kezdtek, és másfél évtizeden át voltak barátok. Amikor – harminc év házasság után – az író és felesége 1973-ban hivatalosan is elvált, Asimov és Jeppson randevúzni kezdtek, hamarosan pedig összeházasodtak. Jeppson nemcsak a magánéletben, de az írásban is társa volt férjének: J. O. Jeppson néven több, vele közösen írt, gyerekeknek szánt sci-fi regényt publikált.

Isaac Asimov hetvenkét éves korában, 1992. április 6-án hunyt el New Yorkban, a halál okát a hivatalos közleményben szív- és veseelégtelenségként jelölték meg. Csak több mint egy évtizeddel később hozták nyilvánosságra, hogy az író valójában AIDS következtében hunyt el, egy bypass műtét során ugyanis vírussal fertőzött vér került a szervezetébe. Asimov szerette volna a világ tudtára adni betegségét, orvosai viszont azt tanácsolták neki, hogy a betegséggel kapcsolatos, akkoriban gyakori előítéletek miatt saját és családja jó hírnevének megőrzése miatt ne tegye.

Karrierje során Asimov a sci-fi műfaj összes jelentősebb díját elnyerte, 8 Hugo-díjat (ebből hármat posztumusz), 2 Nebula-díjat és 1 Nebula-nagymesteri díjat szerzett. 1981-ben kisbolygót neveztek el róla, a Marson kráter, Brooklynban pedig iskola őrzi a nevét, halála után beválasztották a Science Fiction Hírességek Csarnokába, 14 egyetemtől kapott díszdoktori címet. A Honda cég által 2000-ben kifejlesztett, ember formájú és emberekkel interakciókra képes különleges robot pedig az ASIMO nevet viseli.

Asimov munkái inkább intellektuális, mintsem akciót és kalandot kínáló fantasztikus művek, melyeket igen nehéz vászonra vinni, ezért kevés filmes adaptáció született belőlük (ellentétben például Ray Bradbury történeteivel). A Disney stúdió által gyártott, Robin Williams főszereplésével készült A kétszáz éves ember (1999) Asimov egyik jól ismert robottörténetén alapul, a regényhez képest persze jóval cukormázasabb kiadásban tálalva. A 2004-ben bemutatott, Will Smith nevével fémjelzett Én, a robot nagyon szabadosan értelmezi a klasszikus kötetet, mely inkább csak gondolati váznak szolgál az akciókban gazdag cselekményhez. Idén mutatja be az Apple+ streamingszolgáltató az Alapítvány tízrészes sorozatváltozatát, melynek érdekessége, hogy a regénysorozat három szereplőjének nemét is férfiról nőre változtatták, az írót ugyanis gyakran érte a vád, hogy korai történeteiben szinte egyáltalán nem szerepelnek kidolgozott, jelentősebb célt betöltő női karakterek.

Tegnapi kultbaitünkben a rejtőzködő életmódot élt, de a Zabhegyezővel generációk életét befolyásoló íróról, J. D. Salingerrről írtunk.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.