Ez a férfi egész Magyarországnak megmutatta, mi az igaz romantika

A magyar romantika vezéralakja, a Szózat szerzője, Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Fejér megye egyik kis falujában, Pusztanyéken (ma Kápolnásnyék), elszegényedett kisnemesi családban. Apja, id. Vörösmarty Mihály gazdatiszt volt gróf Nádasdy Mihály birtokán, később a gróftól bérelt saját földjén gazdálkodott. Feleségével, a szintén nemesi családból származó Csáthy Annával kilenc gyereket neveltek fel szigorú erkölcsi elvek szerint. Mihály, a jó képességű, csendes, szelíd gyerek, akire sem a szülőknek, sem tanárainak nem volt panasza, tizenegy éves koráig otthon nevelkedett, majd beíratták a ciszterciek székesfehérvári gimnáziumába, később a kegyesrendiek pesti gimnáziumába került. Ötödikes korától magánórákat adott diáktársainak, ebből fedezte ruházkodása, ellátása költségeit.

1817-ben a családfő elhunyt, Mihálynak ezután állandó jelleggel házitanítói munkát kellett vállalnia a Perczel grófi családnál, hogy anyagilag segítse özvegyen maradt édesanyját és testvéreit. Magánúton, a Perczel-könyvtárból szerezve szakirodalmat, kezdett jogi tanulmányokba, majd beiratkozott a pesti egyetemre, és huszonkét évesen letette az ügyvédi vizsgát. Az 1820-as évek elején öccsével, Ferenccel közösen présházat vásároltak édesanyjuknak Velencén, ez ma is a város színfoltja, amit olykor megnyitnak a turistáknak. Mindeközben a vidám, kellemes természetű fiatalembert szerelmi bánat kínozta: romantikus viszony szövődött közte és tanítványai nővére, Perczel Etelka iránt, de a köztük lévő társadalmi és vagyoni különbségek miatt nem is álmodhatott róla, hogy valaha oltár elé vezetheti imádottját. 

Jogászgyakornokként egy évre Görbőre került, itt ismerkedett meg a korabeli radikális mozgalmakkal – a rendi ellenállás hangja szólal meg Habsburg-ellenes költeményében, a Zivatarban és zsarnokellenes versében, A farkasban. 1823-ban a Perczel családdal Pestre költözött, ahol egyre jobban bekapcsolódott az irodalmi és politikai életbe, ekkor írta meg – a reménytelen szerelem és a nemzeti függetlenség vágya által hajtva – a Zalán futását. A nemzeti eposznak szánt mű széles körű elismerést hozott a költőnek, elégikus hangvételével, gazdag lélekrajzával, látomásos, víziószerű légkörével az induló magyar romantika reprezentatív alkotásává vált. Vörösmarty nemsokára szakított a Perczel családdal és kizárólag írásból próbált megélni, de sokat nélkülözött: gyakran a barátai segítették ki szállással és pénzzel is.

Később rámosolygott a szerencse: 1828-tól a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjeként jól jövedelmező, biztos álláshoz jutott, két évvel később alapító ülésén tagjának választotta a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Tudományos Akadémia elődje), melynek berkein belül Toldy Ferenccel közösen ő készítette el az első magyar helyesírási szabályzatot. Részt vett a Tájszótár megalkotásában, Toldyval megkezdték az Akadémiai Nagyszótár szerkesztését, és a magyar–német zsebszótár elkészítésében is közreműködött. Fontos kultúraszervező tevékenységet vállalt, Toldyval és Bajza Józseffel közösen szerkesztette az Aurora című folyóiratot (ebben jelent meg a Szózat) és a Kritikai lapokat, majd az ezek helyébe lépő Athenaeumot, mely a korszak legfontosabb irodalmi orgánumának, a közízlés alakítójának számított.

Alapító elnöke volt az írókat, színészeket, kritikusokat és más közéleti személyeket összefogó Nemzeti Körnek (később Ellenzéki Kör), melynek tagjai a Csiga kávéházban gyűltek össze, hogy megvitassák a hazai és a világpolitikai eseményeit. 1841-ben megismerkedett Bajza sógornőjével, a mindössze tizenöt éves Csajághy Laurával. A nagy korkülönbség és Vörösmarty visszahúzódó természete miatt a viszony lassan alakult, de új lendületet adott hősünk költészetének, és két év elteltével Vörösmarty megkérte a lány kezét, jegyajándékul pedig A merengőhöz című verssel kedveskedett neki. A házasságból öt gyerek született, de a felnőttkort csak Béla fiuk és Ilonka lányuk érte meg.

Költőként Vörösmarty szinte minden műfajban otthonosan mozgott, írt balladákat, hősi eposzt, vígjátékot, ódát és tragédiát. Történelmi témájú verseiben – Cserhalom, Eger, A rom – a múlt megidézésével a nemzeti tudatot kívánta felébreszteni, drámáiban a magyar történelem tragédiáit dolgozta fel (Zsigmond, Salamon király, A bujdosók). 1837-ben Árpád ébredése című darabjával nyitották meg a Pesti Magyar (később Nemzeti) Színházat. Kiemelkedő színpadi műve a népmesei alapanyagból született Csongor és Tünde, a romantikus korszak emblematikus alkotása (Vörösmartyt egyébként nemcsak a Tünde keresztnév, de a fröccs szó megalkotójaként is tiszteli az utókor).

Műfordítóként szintén jelentős életművet hagyott hátra, neki köszönhetjük például Shakespeare Lear királyának és Julius Caesarának magyar változatát. Lírai művei közül kiemelkedik a Szózat és a szerelemeszményt megfogalmazó A merengőhöz, illetve a gondolatfilozófiai versei, a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek. A magyar irodalom nagy mítoszteremtője, felhasznált régieket is (Zalán futása), de saját maga is alkotott új mitológiát (Csongor és Tünde). Ő volt az első hazai költő, aki önálló szimbólumrendszert teremtett.

Az 1840-es években aktívan kivette a részét a politikai csatározásokból, kezdetben Széchenyi híveként, de hamar átpártolt Kossuth radikalizmusához. A politikus a Védegylet munkáiba is bevonta a költőt, akinek közéleti szerepvállalása elvonta figyelmét az irodalomtól. 1848 márciusában a Védegylet elnökeként népgyűlést szervezett a Rákos-mezőre, mely a pozsonyi országgyűlés reformpárti politikáját támogatta volna, de a március 15-i események miatt ez meghiúsult. A forradalomban azonnal aktivizálta magát, Szabad sajtó című versét az Ellenzéki Kör helyiségének utcai falán egy magyar zászló mellé akasztotta ki. Elnöke lett a nemzetőrség egyik sorozóbizottságának, majd a sajtót ellenőrző bizottságnak, politikai cikkei jelentek meg a Pesti Hírlapban és a Pesti Divatlapban. Mindvégig Kossuth mellett állt, képviselőséget vállalt, elkísérte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra is.

A világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült, majd feladta magát, végül egy jóindulatú hivatalnok közbenjárására felmentették. A szabadság harc bukása miatt csalódott, megtört ember lett, hazatért szülőföldjére, ahol gazdálkodásból próbált megélni, kevés sikerrel. Sohasem heverte ki a megrázkódtatást, komor hangú kései költeményei – köztük a leghíresebb, A vén cigány – a nemzetvesztés és a végső reményvesztettség állapotát fejezik ki. Idővel egészsége is megromlott, ezért 1855 novemberében családjával Pestre utazott, hogy kúráltassa magát. Itt érte a halál november 19-én, pár héttel ötvenötödik születésnapja előtt. Temetése, amelyen a költőt húszezres néma tömeg kísérte el utolsó útján a Kerepesti temetőbe, országos eseménnyé, Habsburg-ellenes tiltakozó megmozdulássá vált.

Tegnapi kultbaitünkben az amerikai íróról, Mark Twainről írtunk, olvasd el azt is!