Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főszereplője Ezra Pound, a modern amerikai líra egyik legkiválóbb, egyben legvitatottabb alakja – utóbbi titulus nem meglepő annak fényében, hogy bőszen dicsőítette Mussolini fasiszta rendszerét, amiért letartóztatták és szülőhazájában elmegyógyintézetbe utalták.
Ezra Loomis Pound 1885. október 30-án született egy kis idahói bányászvárosban, Haileyben, ahol édesapja kormányhivatalnokként dolgozott. A család idővel Philadelphia közelébe települt át, az apa ugyanis az USA pénzverdéjében kapott állást. Egyetlen gyermekükként Ezrát odaadással nevelték a szülők, még akkor is támogatták – dacára annak, hogy mindennemű művészeti érdeklődés hiányzott belőlük –, mikor tizenöt évesen közölte velük, költő szeretne lenni. Hősünk először pennsylvaniai egyetemen, majd a New York-i Hamilton College-ben tanult, filozófiát, irodalmat és amerikai történelmet hallgatott, majd a mesterfokozat megszerzését követően tanári állást kapott az indianai Wabash College-ben.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Nem fűlött azonban túlságosan a foga a tanításhoz – alig egy év után otthagyta a munkáját és zsebében mindössze nyolcvan dollárral hajóra szállt Európa felé, hogy az Öreg Kontinensen megvalósíthassa költészetről szőtt álmait. Több hónapos velencei „kitérő” után Londonban telepedett le, ahol bekapcsolódott a kortárs brit irodalom vérkeringésébe – 1908 és 1911 között hat verseskötetét adták ki. Ifjúkori versei még a provanszál és a korai olasz költészet hatása alatt születtek, hamarosan azonban megérintette őt a korszakban divatos modernizmus szele és a művészeti radikalizmus felé fordult. Az általa alapított költészeti mozgalom, melynek az angol „image” („kép”) szó nyomán az imagizmus nevet adta, mindenestül szakított a hagyományos lírai formákkal és minden kötöttséggel. Versei támadták a klasszikus szépségkultuszt, törölték a hagyományos költői megformáltságot – gyakran csupán néhány sorból álltak, egy-egy erős képet, benyomást fogalmaztak meg, a filmnyelvhez hasonló montázstechnikával, erős sűrítéssel operálva. Pound leghíresebb verse, az Egy metróállomáson tökéletesen példázza a leírtakat:
Arcok jelenése e tömegben;
szirmok nedves, fekete ágon.
(Eörsi István fordítása)
Pound egy nézeteltérés miatt mégis szakított az imagizmussal és még radikálisabb költői formavilág felé fordult: az ún. vorticizmusal, a tematikailag központosított, egységes hatásra törekvő, örvényszerűen sodródó energiájú lírával próbálkozott, melyet ő maga úgy fogalmazott meg, mint a radikális képzőművészet, például Kandinszkij dinamizmusának alkalmazása a lírában. Közben több londoni folyóiratot is szerkesztett, és olyan irodalmárokkal barátkozott, mint D. H. Lawrence, James Joyce és T. S. Eliot. Tizenkét év londoni tartózkodás után 1920-ban otthagyta a brit fővárost – Hugh Selwyn Mauberley című, tizennyolc költeményből álló kötetét szánta búcsúnak –, ezután négy évig Párizsban élt, majd Olaszországban, Rapallóban telepedett le. Ekkor már ismét újfajta költői formák iránt érdeklődött, az ún. ideogramma-módszert tette meg eposzi műve, a Cantos (Énekek) című antológiasorozatának kompozíciós elvévé.
A fehér szarvas
Szemük mégis, mint vágytól izzó cselédlányé, csillan,
Mikor a fehér szarvasbika rejteke fölvillan
(Babiczky Tibor fordítása)
Magánélete sem alakult eseménytelenül: 1917-ben megnősült, Dorothy Shakespear festőnőt vette el, aki a vásznon hasonló radikális formákkal kísérletezett, mint hősünk a papíron, feleségével párhuzamosan viszont egy amerikai hegedűművésznőnek, Olga Rudge-nak udvarolt. 1925-ben törvénytelen lánya született szeretőjétől, majd egy évre rá felesége fiúval ajándékozta meg. Megalapította az Exile című angol nyelvű, emigráns irodalmi folyóiratot, kiemelkedő költői teljesítményéért elnyerte a Dial magazin kétezer dolláros nagydíját. Az olaszhonban új hazára lelt költő idővel lelkes támogatója lett Benito Mussolininak és a fasizmusnak, úgy gondolta, a társadalmi igazságtalanságokat egy radikális és erős, a hagyományos nemzetközi politikával szembeszegülő tekintélyuralmi rendszer képes csak felszámolni. Rengeteg energiát fordított a fasizmus ügyének védelmére: a római rádió angol nyelvű adásában keményen ostorozta Amerikát, sőt, azt fejtegette, hogy szülőhazáját egy nemzetközi zsidó tőkésréteg rángatta bele a Hitler elleni háborúba, mire az amerikai főügyész felszólította, hagyjon fel uszító hangú beszédeivel.
A háború vége felé partizánok elfogták Poundot, majd átadták az amerikai hadseregnek, akik hat hónapig Pisában tartották fogva. Miután hazaszállították Amerikába, Poundot hazaárulás vádjával kívánták bíróság elé állítani, az elmekórtani vizsgálat azonban úgy találta, a költő nem beszámítható, ezért tárgyalás helyett a washingtoni Szent Erzsébet elmegyógyintézetbe zárták, ahonnét csak 1958-ban engedték ki. Máig nem tisztázott, vajon tényleg elmebeteg volt-e Pound – való igaz, hogy ideg-összeroppanást kapott és furcsa téveszmékkel viaskodott, de sokan azt állítják, az írótársak szervezkedésének köszönhető az elmebaj „diagnosztizálása”, akik így mentették meg őt a hazaárulás bűnéért járó halálos ítélettől.
Az tény, hogy Pound kellően épelméjű volt a munkához: a pisai börtönben fejezte be Pisai Cantók című legszemélyesebb, legmegkapóbb művét, melyért 1949-ben a hazaárulással vádolt, elmegyógyintézetbe utalt költő megkapta az amerikai kongresszusi könyvtár újonnan alapított díját. Szabadulása után országa megbocsátott Poundnak: 1964-ben az Amerikai Költők Akadémiája beválasztotta tagjai közé, ő viszont továbbra is inkább választott hazája felé húzott. Visszatért Olaszországba, haláláig Rapallóban és Velencében élt – utóbbi városban hunyt el, 1972. november 1-én, nyolcvanhét éves korában. Sírja Velence temetőszigetén, a San Michele in Isolán található.
Pound költőként és radikális irodalmi programadóként jelentős hatással volt kortársaira és a későbbi nemzedékekre, hosszú és termékeny élete alatt hetven kötetet és több mint ezerötszáz újságcikket publikált. Ennek ellenére ritkán nyilatkozott saját költészetéről, amikor pedig mégis így tett, kritikával illette saját magát, a Cantókat például elhibázott műveknek minősítette. A fasizmussal való lelkes baráti viszonyát nem mindenki bocsátotta meg neki: Pier Paolo Pasolini de Sade márki műve alapján készült filmjében, a Saló, vagy Szodoma 120 napjában többek között az ő verseit szavalják a brutális kínzások alatt az elkövetők.
Ha vágysz még a kultúrára, akkor a tegnapi kultbait is neked szól. Akkor Borisz Paszternak szovjet író volt a főszereplőnk.
