Édesapja meghalt, zenélésből tartotta fenn családját a 16 éves fiú: megható, ami ezután történt

Liszt Ferenc 1811. október 22-én született a nyugat-magyarországi Doborjánban (ma Raiding néven Ausztia Burgenland tartományának része), német anyanyelvű szülőktől. Apja, aki az Esterházy-uradalom gazdatisztjeként szolgált és amatőr zongoristaként maga is kedvelte és művelte a zeneművészetet, hamar felfedezte fia tehetségét, és minden kínálkozó lehetőséget megragadott számára. Liszt kilencévesen mutatkozott be zongoristaként közönség előtt Sopronban – a fellépés akkora sikert aratott, hogy meg kellett ismételni. Pozsonyban és Pesten folytatta a koncertezést, majd Bécsbe került, ahol a Beethoven-tanítvány Carl Czerny tanította zongorázni (ingyen), zeneelméletet pedig Mozart híres-hírhedt riválisától, Antonio Salieritől tanult. Maga Beethoven is felfigyelt a fiú tehetségére – a legenda szerint Liszt első bécsi hangversenyén meghatódottságában homlokon csókolta az ifjú zongoristát.

Apja szorgos menedzselése mellett Liszt már tizenévesen bejárta Európa nagyvárosait műsoraival, amelyekben főként népszerű operákra írt ábrándok, csillogó parafrázisok szerepeltek, és Párizstól Svájcon át Londonig mindenütt ünnepelte a közönség. Tizenhat éves volt, amikor apja elhunyt, és ez annyira megrázta, hogy egy időre elvonult a világtól. Ettől kezdve magának kellett gondoskodnia saját és édesanyja megélhetéséről, amit sztárzongoristaként biztosított. A francia fővárosban telepedett le, ahol a művésztársaság ünnepelt figurája lett. Közben Chopintől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, Berlioztól pedig a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait leste el. Technikai újításaival, bravúros rögtönzéseivel ámulatba ejtette a közönséget, és mivel gyakran maga a hangszer is belerogyott gyors, dinamikus leütéseibe, a köznyelv „zongoragyilkosként” emlegette az ifjú géniuszt. Liszt virtuozitásának titka részben keskeny kezében és ujjaiban rejlett, amelyek annyira hosszúak voltak, hogy a legenda szerint előfordult, hogy játék közben mutató és középső ujja között tartotta égő szivarját, és még így sem rontott egyetlen hangot sem.

A fiatal sztárzenészt szenvedélyes romantikus szálak fűzték a férjezett Marie d’Agoult grófnőhöz, de amikor 1835-ben a hölgy bejelentette, hogy gyermeket vár kedvesétől, a pár a botránytól tartva inkább elmenekült Párizsból. A grófnő végül Genfből küldött levelében saját maga árulta el titkát a férjének, akivel közösen megegyeztek a válásról. Bár Marie saját maga is igen gazdagnak számított, volt hitvesétől ezután évi húszezer frankos járadékot kapott. Liszt és d’Agoult grófnő kapcsolatából három gyermek született, köztük Cosima, aki később Richard Wagner felesége lett. Hősünk továbbra is telt házas koncerteket adott Európa-szerte, és annyira népszerű volt, hogy Heinrich Heine költő megalkotta a Lisztománia kifejezést, hogy leírja a virtuóz zongorista-zeneszerző körül kialakult, a mai popsztárokéhoz fogható kultuszt. Liszt tökéletesen tisztában volt az őt övező, gyakran fanatikus rajongással, és kifejezetten élvezte is. Fellépései előtt és után zokogva rohamozták meg a női rajongók, akiknek előszeretettel dedikálta a legyezőjüket, egy Liszt-kottaalbumot vagy más tárgyat.

Liszt 1838-ban Bécsben segélykoncertet adott a pesti árvíz károsultjainak javára, ekkoriban erősödött meg benne magyarságtudata, amivel kapcsolatban így vallott: „engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét”. Bár nemzeti hovatartozását e kijelentése ellenére sokan vitatták, hiszen például sohasem tanult meg rendesen magyarul, gyakran fellépett Pesten, és alapítványt hozott létre a Nemzeti Zenede létesítésére (ez ma a Liszt Ferenc nevét viselő Zeneművészeti Egyetem gyakorlóiskolája).

Az 1840-es évek végétől Liszt Weimarban telepedett le, ahol az udvari színház vezető karnagya lett, és ebben a minőségében rengeteget tett a türingiai város zenei életének felvirágoztatásáért. Tizenegy év alatt 29 operát mutattak be dirigálásával, ekkoriban mélyült el a barátsága Wagnerrel is. Liszt ezekben az években felhagyott a korábbi csillogó életvitelével, és koncertezés helyett inkább a zeneszerzésre koncentrált. Élete során összesen több mint 1400 művet komponált, ezzel a történelem egyik legtermékenyebb zeneszerzőjének számít. Darabjai többségét zongorára írta, ezek eljátszásához rendkívüli technikai tudás szükséges. Rengeteg átiratot jegyzett, sikerrel birkózott meg a legbonyolultabb művek – például Beethoven szimfóniáinak – feldolgozásával. Magyarországon szívesen hallgatott cigányzenét, tizenkilenc magyar rapszódiája népies és csárdásdallamokra lett komponálva. Weimari korszakától kezdve a korábbi ördöngös technikai virtuozitást felváltotta a zenei formák tökéletesítésének célkitűzése, melynek során megalkotta az egyetlen témából kibontakozó szimfonikus költemény műfaját.

Sok időt fordított a tanításra is, hiszen sereglettek hozzá Weimarba a zongorázni vágyó ifjak és reménybeli zeneszerzők. Az egyik anekdota szerint egy ízben Lisztet felkereste egy fiatal komponista, és kérte, hallgassa meg legújabb művét. A darab csapnivaló volt, a mester ugyanakkor nem akarta elkeseríteni a fiatalembert: megköszönte, hogy eljött, és elbúcsúzott tőle abban a reményben, hogy soha többé nem látja. Két hét múlva azonban az ifjú titán újra felkereste, és kétségbeesve mesélte, hogy szerzeménye egyetlen példánya a tűz martaléka lett, így a mű örökre odaveszett. Liszt másnapra rendelte vissza magához az elkeseredett férfit, majd átnyújtotta neki a pocsék zenemű hallás után, két hét távolából lejegyzett kottáját.

Weimarban Liszt ismét bonyolult szerelmi viszonyba keveredett – ezúttal a lengyel származású Sayn-Wittgenstein hercegnével. Az elvált asszony és a sztárkarmester házasság nélkül élt együtt, amit az akkori erkölcsök nevében sokan nem néztek jó szemmel. Később Liszt egyházi méltóságokat is felvett, és sok időt szentelt az egyházi zene megújításának. Élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. Koronázási misét írt Ferenc József császár magyar királlyá  koronázásának alkalmára, a Zenede huszonöt éves jubileumán maga vezényelte Szent Erzsébet legendája című oratóriumát. 1875-ben régi nagy vágya teljesült, amikor létrejött a Pesti Zeneakadémia, melynek kezdetben elnöke és tanára is volt. Az intézmény fennállásának ötvenedik évfordulóján, Hubay Jenő javaslatára vette fel Liszt Ferenc nevét. Később Liszt felhagyott a pénzes fellépésekkel, folyamatosan visszavonult a közélettől, és tanítványokat is csak ingyen fogadott.

Bayreuthban, az Ünnepi Játékok alatt hunyt el 1886. július 31-én, hetvennégy évesen. Nevét a budapesti Zeneművészeti Főiskola mellett a róla elnevezett magyar kamarazenekar és a ferihegyi repülőtér is őrzi, melyet 2011-ben kereszteltek át Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérré. Születésének kétszázadik évfordulója alkalmából Liszt-évet rendeztek, és születésnapján Liszt Világnap keretein belül emlékeztek meg róla. Egészen másfajta „tiszteletadás” Ken Russell rendező 1975-ös Lisztománia című, szürrealizmusba hajló filmje, melyben a Who frontembere, Roger Daltry alakítja a fiatal virtuóz komponistát, aki űrhajóból száll alá a zongorához és megküzd a náci Wagner által életre keltett zombi-vikingekkel. Jóval kevésbé formabontó darab Keleti Márton 1970-es kosztümös életrajzi filmje, a Szerelmi álmok, melyben Sinkovits Imre kelti életre Liszt Ferenc alakját. 1981-ben pedig nagyszabású, 16 részes tévésorozat készült magyar–NSZK–olasz koprodukcióban, Hegedüs D. Géza és Darvas Iván címszereplésével.

Tegnapi kultbaitünkben a János vitéz és a Magyar népmesék sorozat alkotóját, Jankovics Marcellt köszöntöttük születésnapja alkalmából.