Utcai késelés Párizsban: a roma gyanúsított beismerő vallomást tett

A 27 éves Victor Hugo 1829-ben, a Gosselin kiadó megbízásából kezdte el írni első nagyobb lélegzetvételű művét, a 15. század végén, XI. Lajos király uralkodásának idején játszódó A párizsi Notre-Dame-ot. A francia romantika egyik legismertebb irodalmi alkotásaként számon tartott regény ötlete a szerző más irányú érdeklődése folytán született. Hugo ugyanis fontosnak tartotta megóvni a francia főváros középkori építészei emlékeit, és több tanulmányt is szentelt annak, hogyan alakították át a katedrálisokat, köztük a Notre-Dame székesegyházat az idők során a különböző korstílusoknak megfelelően. Erről egyébként a regénybe beiktatva egy hosszabb kitérőben is elmélkedik, amelyben kifejti, hogy szerinte az építészet a könyvnyomtatás feltalálása miatt fokozatosan szorult háttérbe, és a jövőben el is fog tűnni. Hugo azt ígérte a kiadónak, hogy 1830 végére elkészül a kézirattal, a júliusi forradalmi események azonban megakasztották a munkát, így csak a következő év tavaszán jelenhetett meg a regény. A forradalom alatt szerzett élmények jót tettek a műnek, több ponton is gazdagították.

A regény bevezetőjében egy másik – talán hiteles – keletkezéstörténet olvasható, miszerint a szerző-elbeszélőt (Hugo sok helyütt egybeolvasztja a kettőt) egy, a székesegyházban talált, falra vésett felirat („végzet”) inspirálta a történet megírására. A Notre-Dame történetét és főbb karaktereit mindenki ismeri. Utóbbiak mindegyike erősen sarkított alak, akik egy-egy tulajdonságot testesítenek meg. Quasimodo, a templom torz, púpos harangozója (a regényben még siket, de ezt a tulajdonságot a filmfeldolgozások többsége elhagyja) sokáig negatív színben jelenik meg, az olvasó számára csak a történet utolsó harmadában derül ki, hogy a szörnyűséges külső valójában esendő, érző lényt rejt. Quasimodo és nevelőapja, Claude Frollo főesperes vágyait egyaránt egy tizenhat éves, szépséges lány, Esmeralda tüzeli fel. Esmeraldát, aki a jóság, az ártatlanság és a szépség megtestesítője a regényben, kisgyerekkorában cigányok rabolták el édesanyjától, és azóta közöttük él, mutatványosként.

Az aszkéta életmódba beleőrült, okkult tudományokkal foglalkozó Frollo esperes beteges, megszállott vágyat érez a fiatal mutatványos lány iránt, aki viszont egy lovaskapitányba, Phoebusba szerelmes. Frollo ördögi tervet eszel ki, Esmeraldát emberölés és boszorkányság hamis vádjával letartóztattatja – sorsa a bitófa, hacsak nem adja oda magát az esperesnek.

Nem véletlen, hogy a regény mottója a „végzet”. A szereplők sorsát – a romantika hagyományainak megfelelően – sokszor a vak véletlenek irányítják, bukásuk fatális tévedések sorozatán alapul. Quasimodo tévedésből azt hiszi, Esmeralda elrablására érkezik a lányt kiszabadítani kívánó koldusok hada a Notre-Dame-hoz. A lányt kivégzik, a púpos harangozó pedig dühében ledobja nevelőapját a katedrális tornyából. Mintegy utószóként a szerző beszámol róla, hogy Quasimodo földi maradványait később Esmeralda csontvázával együtt, azt átkarolva találták meg a sírhalomban. 

Hugo a regényben nyíltan bírálja a középkori inkvizíció rendszerét, amely ebben az időben bárkit a vérpadra küldhetett, teljesen ártatlanul is. Szerinte ez is a művészet, ezen keresztül az egyházi és a világi hatalom átalakulásának folyamatát tükrözte. Amikor a könyvnyomtatásnak köszönhetően a papság egyre jobban elveszítette a tömegek feletti uralmat, ilyen elkeseredett lépésekre szánta el magát a hatalom megtartása érdekében. Mint említettük, a regény központi témája az ember és a sors, a végzet küzdelme, amiből az utóbbi kerül ki győztesként. Szintén a romantikára jellemző az állandó kanyargás, a történetszálak, epizódok és kitérők habzsolása, a regényesebbnél regényesebb események sora. A szerző számtalanszor vezeti félre az olvasót. A regény elején azt hisszük, az éhenkórász, bohém költő, Gringoire lesz a főhős, majd kiderül, hogy őt csupán a többi szereplő bemutatására használja az elbeszélés. A címszereplő Notre-Dame székesegyház legalább annyira főhőse a regénynek, mint az azt benépesítő szereplők. Hugo számtalanszor von párhuzamot Párizs építészete és figuráinak sorsa között, Quasimodo alakja szinte szimbiózisban él a neki otthont és menedéket adó katedrálissal, a harangokkal, melyeket csak ő képes hatalmas testi erejével megszólaltatni. Szintén fontos, hogy a szerző egyfajta tablót kíván nyújtani a korszak Párizsáról, annak minden teremtményéről. A regényben ugyanúgy felbukkan a király, mint a koldusok, az utca legalacsonyabb rangú népe.

A párizsi Notre-Dame olyan sikeres lett az olvasók körében, hogy még Hugo eredeti célkitűzését is sikerült vele elérni. A könyv ugyanis újra divatba hozta Franciaországban a gótikus építészetet, és a Notre-Dame felújításához, átépítéséhez vezetett. Az 1840-es években indult munka során az építészek fő célja az volt, hogy minél jobban visszaadják a katedrális középkori külsejét. Egészen a tavalyi tűzvészig az ekkor megálmodott külső fogadta a székesegyház látogatóit.

A regény óriási sikere természetesen azonnal magával hozta a színpadi, majd később a filmes adaptációk megszületését. Már a némafilmkorszak hajnalán, 1905-ben készült Esmeralda címmel egy francia feldolgozás. Az 1923-as hollywoodi filmváltozatban a korszak nagy horrorsztárja, az ezerarcú emberként emlegetett Lon Chaney öltötte magára Quasimodo torz külsejét. Chaney testi fogyatékkal élőket interjúvolt meg a forgatás előtt, hogy jobban felkészülhessen a szerepre. 1939-ben, ezúttal már hangosfilmben, Charles Laughton bújt a púpos harangozó bőrébe. Ebben a változatban – a Hays-kódex, vagyis az erkölcscsősz cenzúra szellemében – Frollo jóságos figura, a gonosz szerepét léha unokaöccse, a regényben mellékalakként megjelenő Jehan kapta. 1956-ban a franciák is elkészítették saját Notre-Dame-szuperprodukciójukat, Esmeralda és Quasimodo szerepében két nemzetközi sztár, Gina Lollobrigida és Anthony Quinn közreműködésével.

A ’90-es évek gyermekei számára a történet valószínűleg a Disney-stúdió 1996-os rajzfilmes adaptációjából ismert leginkább. Ez a verzió természetesen igencsak letompítja Hugo művének sötét, kifejezetten kegyetlen tónusait, és egy happy enddel végződő, dalbetétekkel tarkított látványos mesefilmet kerekít a sztoriból. Ennek ellenére még így is az egyik legkomorabb Disney-produkcióként tartják számon, amely nem fél attól, hogy bemutassa Frollo Esmeraldával kapcsolatos megszállottságát és a cigányok iránt táplált fajgyűlöletét. Kevésbé látványos, ellenben jóval sötétebb és a szexualitásra nagyobb hangsúlyt fektető darab Peter Medak 1997-es, hazánkban forgatott tévéfilmje, melyben Salma Hayek játszotta Esmeraldát. A Mafilm fóti telepén a filmesek felépítették a Notre-Dame homlokzatának élethű mását papírmaséból, ami máig megtekinthető (ideális abban az esetben, ha a Notre-Dame előtt szeretnénk szelfizni, de nincs pénzünk vagy lehetőségünk Párizsba repülni).

A franciák az ezredfordulón egy modern korban játszódó kvázi paródiát is forgattak Quasimodo 2000 címmel, melyben a szegény púpos sorozatgyilkosság gyanújába keveredik, az élelmes Disney-stúdió pedig saját rajzfilmverzióját tovább adaptálta színpadi musical formájában. Ennek kapcsán pár éve kisebb botrányt okozott, hogy egy New York állambeli középiskolában le kellett fújni a darab bemutatóját, néhány diák tüntetést szervezett ugyanis, amiért Esmeralda szerepét egy fehér lány kapta (arról valószínűleg nem volt tudomásuk, hogy Esmeralda a regényben elcserélt gyerek, és valójában nem cigány származású). És ezzel még mindig nincs vége a sornak. A Disney mostani fő trendjének megfelelően élő szereplős adaptációt is készít hamarosan, Idris Elba pedig 2018-ban bejelentette, hogy a Netflix számára modernizált filmváltozat formájában szeretné új életre kelteni a történetet, melyet ő ír, rendez, és Quasimodo szerepét is magára osztotta.

Érdekelnek más kultbait-sztorik is? Itt elolvashatod a tegnapit: