Franco Zeffirelli nevéhez olyan filmklasszikusok fűződnek, mint a legendás Rómeó és Júlia, A makrancos hölgy, a Napfivér, Holdnővér, vagy éppen a kétrészes, nagyszabású bibliai tévéfilm, a Názáreti Jézus. Filmjei mellett a politikában is kipróbálta magát, és operarendezőként is jelentős hírnévre tett szert. Utóbbira úgymond már születése predesztinálta őt. Házasságon kívül született ugyanis, egy férjes asszony és egy nős férfi gyermekeként, és mivel édesanyja nem adhatta gyermekének a vér szerinti apa vezetéknevét, Mozart Idomeneo című operájának Zeffiretti áriája után, egy apró hivatalnoki elírásnak köszönhetően Zeffirellinek anyakönyvezte őt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A későbbi rendezőt már fiatalkorában nagyon érdekelte a klasszikus irodalom, az opera és a képzőművészet világa. Építészetet tanult a firenzei egyetemen, a második világháború miatt azonban félbeszakadtak a tanulmányai. A háború után egyre inkább a színház felé orientálódott, díszleteket tervezett, amatőr előadásokat rendezett és színészkedett is. Így ismerte meg a neorealizmus legendás alakját, Luchino Viscontit, és került a film világába. Éveken keresztül volt Visconti rendezőasszisztense (és életrajza szerint a szeretője is), részt vett olyan klasszikusok készítésében, mint a Vihar előtt (1948) vagy az Érzelem (1954).
Habár már 1958-ban bemutatkozott saját játékfilmmel, a valódi siker egy évtizedet váratott magára. 1967-ben a korszak sztárházaspárja, Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével elkészítette első Shakespeare-adaptációját, A makrancos hölgyet. Ezt követte egy évvel később az ikonikussá vált, a rendező mesterművének és az egyik legjobb Shakespeare-filmnek kikiáltott, két Oscar-díjjal (operatőri munka és látványtervezés) jutalmazott Rómeó és Júlia. Habár Zeffirelli először Paul McCartneynak szánta Rómeó szerepét, végül – a darabbeli szereplők életkorának megfelelően – két tizenéves színészre, Leonard Whitingra és Olivia Husseyra bízta a veronai szerelmesek megformálását. A rendező egy meztelen jelenetet is tett a filmbe, melyhez a törvény szerint az akkor 16 éves Hussey szüleitől írásos engedélyt kellett kérniük a filmeseknek. A kiváló rendezés, képi világ és színészi alakítások mellett Nino Rota filmzenéje is emlékezetes maradt, és egy egész generáció számára idézte fel a film híres képeit.
A Shakespeare-specialistának kikiáltott Zeffirelli a ’70-es években inkább a keresztény, szakrális témák felé fordult. 1972-ben filmre vitte Assisi Szent Ferenc életét Napfivér, Holdnővér címmel, melyben a nagyképű, világias, katonáskodó ifjúból az egyszerűséget, puritánságot és szeretetet hirdető szerzetessé váló főhőst afféle „virággyermekként” ábrázolta, amihez jól passzoltak a korszak hippisztárja, Donovan által a filmhez írt dalok. Ezt követte 1977-ben legnagyobb szabású vállalkozása, Jézus életének a Bibliához szorosan igazodó filmre vitele. A kétrészes, hat és fél órás, sztárokkal zsúfolt, eposzi méretű tévéfilm, a Názáreti Jézus – melynek rendezésére eredetileg Ingmar Bergmant kérték fel, a svéd mester tervei mögül azonban diszkréten kihátráltak az olasz producerek – máig etalonnak számít a hasonló témájú alkotások között. A rendező úgy instruálta a címszerepet alakító Robert Powellt, hogy minél kevesebbet pislogjon, így Krisztus arcaként folyamatosan szemkontaktust tarthasson a nézőkkel.
A következő évtizedben Zeffirelli inkább szokványosabb és kudarcos fogadtatásban részesülő hollywoodi melodrámákat (A bajnok (1979) Jon Voight és Végtelen szerelem (1981) Brooke Shields főszereplésével) és látványos operafeldolgozásokat készített. Négyszer is együtt dolgozott Plácido Domingóval, a világhírű tenor játszotta a Bajazzók (1982), a Parasztbecsület (1982), a Traviata (1983) és az Othello (1986) főszerepét is. A rendezés mellett sok esetben a díszleteket is Zeffirelli tervezte, amiért Oscarra is jelölték, és a brit filmakadémia BAFTA-díját is elnyerte. Az 1990-es évek elején a rendező újra Shakespeare-mű megfilmesítésére adta a fejét, ezúttal a leghíresebb tragédiát, a Hamletet ültette át a vászonra. Nem kis meglepetést keltve az akkoriban főként akciósztárként ismert Mel Gibsont választotta a dán királyfi szerepére, míg Gertrud királynét Glenn Close kelthette életre. Gibson férfias alakja, akciófilmes ereje új színt adott a Shakespeare-tragédia hősének, érdekes módon értelmezve újra a tragédiát, és igazolva Zeffirelli választását.
Utolsó alkotói korszakában inkább a női sorsok iránt érdeklődött. 1996-ban a szokásos érzékenységgel és mesterségbeli tudással filmesítette meg Charlotte Brontë regényét, a Jane Eyre-t, 1999-ben pedig az édesanyja halála után őt nevelő csípős nyelvű angol hölgyeknek állított emléket a Tea Mussolinivel című alkotásban, melyet Zeffirelli Amarcordjának neveztek a kritikusok, gyermekkora Olaszországának nosztalgikus felidézésére utalva ezzel. Utolsó igazi játékfilmjével (Mindörökké Callas (2002)) a legendás operaénekesnő, Maria Callas emléke előtt adózott, akit kollégájaként és barátjaként is tisztelt. Sokáig szeretett volna filmet készíteni a dívával közösen, de a terv végül nem valósult meg. Szintén nem valósulhatott meg Három barát című filmterve, mely a Napfivér, Holdnővér folytatása lett volna. Habár a filmezéstől visszavonult, Zeffirelli idősebb korában számtalan operát rendezett. A New York-i Metropolian operaház élőben közvetített előadásai közül is számos fűződik a nevéhez, köztük a Turandot és a Bohémélet. Karrierje során több mint negyven operát vitt színre.
Zeffirelli filmjeire egyaránt jellemző a – neorealistáktól eltanult – naturalizmus, az emberközeliség és a pompás, gondosan kimunkált, gyakran túlburjánzó látvány. Munkáinak többsége kitűnik korhűségével, és magán viseli a klasszikus európai kultúra szeretetének jegyeit. Alkotásainak többségében örök kérdéseket boncolgatott, az érzelmeket, a boldogság kutatását állította a középpontba. A festői díszletek, különleges jelmezek jól mutatják nemcsak a rendező színpad iránti szeretetét, de képzőművészeti érdeklődését is. Utóbbi talán a vérében volt az olasz mesternek, ugyanis – ha hihetünk a sztoriknak – Zeffirelli Leonardo da Vinci távoli rokona is lehetett, a reneszánsz zseni egyik testvérének leszármazottjaként.
A rendező a politikától sem maradt távol. 1994 és 2001 között Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia képviselőjeként dolgozott az olasz szenátusban. 2007-ben XVI. Benedek pápa filmes konzultánsa lett. Egész életében mélyen hívő katolikus volt, aki nyíltan támogatta és hangoztatta az egyház véleményét többek között az abortuszt és a homoszexuálisokat illető kérdésekben. Ez különösen annak fényében keltett megrökönyödést többekben, hogy Zeffirelli saját maga nyíltan, ahogy fogalmazott, „diszkréten” vállalta saját homoszexualitását. Habár az egyház konzervatívabb képviselői részéről a rendező Jézus-filmjét is bírálatok érték egyes figurák „nem helyénvaló” ábrázolása amiatt, Zeffirelli hangosan elítélte Martin Scorsese 1988-as, blaszfémiával vádolt filmjét, a Krisztus utolsó megkísértését.
Ő volt az első olasz állampolgár, aki megkapta a Brit Birodalom tiszteletbeli parancsnoka címet. 2017-ben szülővárosában, Firenzében róla elnevezett kulturális központot alapítottak, melyben számos színpadi és filmes díszletterve, jelmezek és személyes könyvtára is helyet kapott. A rendező 2019 júniusában, hosszú betegség után, 97 éves korában hunyt el.
Érdekelnek a kultbait-sztorik? Olvasd el a tegnapit is:
Orosz férfiak lövöldöztek a budapesti Széna térenSok tízezren, épp 75 évvel ezelőtt, a budai várból kitörni próbáló német és magyar csapatokra nyitottak tüzet.
Tovább olvasom
