Milyen a feleségnek való nő?

Tari Annamária

„Ki tudja miért, azzal a várakozással lépünk valakivel házasságra (kapcsolatba), hogy a párunk majd varázsütésre visszaállítja a teljességnek az érzését. Mintha az ő kezében lenne egy valaha volt királysághoz vezető kapu kulcsa, és nekünk nincs más dolgunk, mint rávenni őt, hogy kinyissa azt a kaput. Végső boldogtalanságunk egyik fő oka éppen az, hogy ez neki sem sikerül.”
(Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások, részlet)

A gyerekkor nyugalma utáni vágy

A párkapcsolati fantáziák egy részében tehát jelen vannak azok a tudattalan érzelmi motivációk, amik az élet legjobb korszakára, a kisgyerekkor nyugalmára és a teljes elfogadottság állapotára való vágyat jelenítik meg. Azonban ezen érzelmek túl erősek is lehetnek, amikor valakinek az ideális, és a tökéletes lesz a mindennapos elvárás a partnerével szemben. Ne gondoljuk, hogy csak nőket vízionálhatunk a kiszolgáltatott szerepbe, sok esetben férfiak is válhatnak ez ügyben áldozattá. Felismerhetjük azokat a kapcsolatokat a saját érzelmeink jelzései alapján is, melyekben két ember úgy okoz fájdalmat egymásnak, hogy látszólag semmi nem történik. Az ilyen párok társaságában rövid idő alatt lefagynak az érzelmek, a vendégek egyre inkább feszengve, nyugtalanul ülnek, vagyis a kényelmetlenség tisztán átélhető élmény. A szavak nélkül, tudattalan kommunikációval közölt érzelmekben ilyenkor komoly mennyiségű indulat és agresszió van, ami a társaság többi tagját is eléri, akik lereagálják azt.

Amikor az agresszió vágya megmarad

A személyiségfejlődés során mindenki átéli a különböző életkorokhoz kapcsolható agresszív érzéseket. Látunk dühödt csecsemőt, aki úgy ordít, hogy már kékül a bőre, óvodást, aki a földön rúgkapál egy csokiért az üzletben, és kisiskolást, aki sípcsonton rúgja az osztálytársát, mert az elvette a legjobb ceruzáját és kitörte a hegyét.. Ezek a jelenetek az életkor előrehaladtával – jó esetben – csökkennek, a kamaszkortól felfelé már nyílt agressziót ritkábban látunk, felnőttkorban pedig már szinte teljes tiltás alá kerülnek. Az optimális pszichés fejlődés, a nevelés és a felnőttek mintaadása, az anyai kapcsolat és a biztonságos elfogadás következtében, azt jelenti, hogy az agresszió nyílt levezetése gátolttá válik, tehát munkahelyi büfénkben nem két pofon kíséretében szerezzük meg a másik kávéját, hanem szépen kivárva a sorunkat, illedelmesen rendelünk magunknak. Attól azonban, hogy a felszínen szép nyugalom és az indulatok jó kezelése látszik, rejtetten megmaradhat az agresszió vágya, ami legtöbbször tudattalan működésű, de állandóan jelenlévő tényező. Az ilyen érzelmek jelenléte egy párkapcsolatban komoly nehezítő tényező, mert azt feltételezi, hogy van befogadó fél, aki felületet szolgáltat és tűri a nyomást a másiktól.

Azok az emberek, akiknek személyisége főként nárcisztikus jellemzőkkel írható le, tehát mindenáron törekszenek a saját érdekeik kielégítésére, sokszor alakítanak ki olyan párkapcsolatokat, ahol minden ennek az érzelmi működésnek alárendelt. Hangulatuk változó lehet, aminek következtében állandó elvárásuk a partner felé, hogy az legyen megértő és elfogadó, miközben tevőleges segítséget nem adhat. Lehetnek állandóan pesszimisták, akikkel nem tud olyan dolog történni az életben, amit pozitívan látnának és soha nincs olyan érzésük, hogy a dolgok egyszer jóra fordulnak körülöttük. Ez valójában folytonosan rontja a másik fél hangulatát és életkedvét, amitől minden örömtelenebb, mint kellene és ehhez nyilván a barátok is nehezebben kapcsolódnak. Jellemző lehet, hogy azt érzik, képtelenek segíteni, mert semmi nem jó, a rosszkedv és a csend gyakori vendég a háznál. Az ilyen érzelmi működésű párok mázsás súlyokat cipelnek, mert az egyik fél tudattalan agresszióval folytonosan terheli a másikat, anélkül, hogy tekintettel lenne annak befogadó kapacitására. Mintha elvárná, hogy végtelenített megértéssel találkozzon, amit soha nem hálál meg. Ezek az élethelyzetek kimerítők, mert nincs honnan töltekezni, ami oda vezet, hogy a másik fél is elhalkul, majd depresszív érzelmeket él át, a saját megfelelési képtelenség érzése miatt. Olykor előfordul, hogy a szavak nélküli elvárások felváltják a kimondottak, a „legyél olyan, amilyennek szeretnélek” utasítással. Aki ezeket mondja, általában könnyednek és egyszerűen megvalósíthatónak érzi azt az „apróságot”, amit a másik megtehetne, csak furamód állandóan elfelejti, nem úgy csinálja, vagy egyszerűen ellenáll.

Nem értjük, mik az elvárások

A „most miért akkora dolog, hogy egyszerűen csak hazatelefonálok induláskor, és a párom várjon meleg étellel, legyen fürdővizem és kedvesen kérdezgessen” - párkapcsolati elvárásban némiképp érződik, hogy az lenne jó, amit utoljára talán csecsemőkorban élhettünk át: a teljes ellátás. A kritikák és a nyílt utasítások hamar megmérgezik egy kapcsolat légkörét, mert akit utasítanak sokszor egyáltalán nem érti, milyen elvárásoknak is kéne megfelelnie. A gyerekkori vágyak átsejlenek a felnőttkori hideg mondatokon, amikkel nem nagyon lehet mit kezdeni. Ha ehhez még a külső megjelenéssel, egyéb viselkedéses elvárások is elhangzanak, akkor a legerősebb személyiségű embernek is kezd sérülni az önértékelése, mert folyamatosan a „nem vagyok elég jó” érzéssel kell megküzdenie. Ilyenkor már nagy árat kell fizetni egy kapcsolatért. Nem biztos, hogy megéri.
A legnehezebb elfogadni és megérteni azt a tényt, hogy felnőttkorban már nem tudjuk az ideálist előállítani, reálisan érdemes törekedni az „elég jó”-ra, ami kölcsönösségen, kooperáción és főleg elfogadó érzelmeken alapul.

Horváth Gergely

A közép- és újkorban a magyar nemesek folyton folyvást sérelmi politikával éltek, vagyis besértődtek az uralkodóra, hogy az hány és mennyi szokáson és jogon, meg szokásjogon lépett át, midőn valamit tenni akart. Leginkább persze saját államkincstárát a miénkből gyarapítani (leginkább Habsburgokról beszélünk, még az Ottó bácsi felvilágosultsága előtti időkből).

De azért volt olyan is, hogy a „csak semmi ne változzon!” elve a fejlődés útjába állt, a XIX. században tökös kis forradalmunk és szabadságharcunk is kerekedett –részben- ebből. Mert ha sínen vagyunk, a Haladás nevű expresszre mi is fel tudunk szállni, ha meg nem, hát látjuk, ahogy távol elsuhan.

Miniszterelnöknek lenni párkapcsolati terápia

Ez ugyan politika és történelem, de sok köze van az önismerethez. Ugyanis sok közös vonás van a „milyen országban akarok élni?” és a „milyen nőt akarok feleségül?” kérdésekben. Miniszterelnöknek lenni például tiszta párkapcsolati terápia. Te meg az Ország. Egy házban. Milliónyi, rád terhelt sérelem, amelyben persze mindenkinek igaza van, de már az a tény, hogy ennyi a panasz, jól jelzi, hogy mennyi a panaszkodó, és aki kapitalizmusban panaszkodik, az jobbára mástól vár megoldást, és aki így él, az nem vállal felelősséget, és nem is hall mást, csak a saját panaszát, igaz, azt sem szereti, ha valaki hangosabban panaszkodik nála, mert így az ő panasza másodlagossá válik, ellenben, ha panaszkodik a nála hangosabban panaszkodóra, az azért be szokott jönni. Ha értelmes ember az ország élén akar egy határozott (és nem kommunista típusú) Előre!-t, arra rádől a panaszfal. Senki nem fogja megérteni, senki nem fogja sajnálni, mindenki a saját érdekét akarja a másikon bevasalni.

Kevés rafináltabban romboló erő van a sértettségnél

Ahogy egy átlagosan működő párkapcsolatban is. „Aki megsértődik, annak sosincs igaza” – állapította meg valamelyik ókori bölcs (talán Epiktétosz). És igaza van – nem azért, mert nem fájhat az igazságtalanság (rohadtul tud fájni), hanem azért, mert kevés rafináltabban romboló erő van a sértettségnél. Aki sértett, elveszíti az „Előre!” fókuszát, elveszíti a lendületet, az egészséges világlátását, a méreggel foglalkozik, amit benyelt, és már mást okol. A sértett ember mindig másban keresi a hibát, és minden alól felmenti önmagát.

Ha felnőttként körbenézünk az életünkön, és azt érezzük, hogy az romokban hever, és nem szeret senki sem, akkor az első kérdés, ami fel kell tennünk, az az, hogy milyen döntéseink vezettek idáig? Ha sok ütést kaptunk is, az életünkért mi felelünk, változtatnunk nekünk kell. Ha nincs rálátásunk arra, hogy mi magunk milyen hatással vagyunk másokra, vagy a másikra, az könnyen házias jellegű forradalomhoz vezethet, amelyben a másik leginkább saját létezésének jogát szeretné kivívni.

Aki sértett emberrel él együtt, jóra nem számíthat. Aki sértettként él együtt, jót nem adhat.

És hogy milyen feleséget kívánunk? Olyat, amilyen az ország: érzelmemben gazdag, okos, és nem tűri meg, hogy birtokán gyökeret verjen a parlagfű…