Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nagymama korú Elinor Ostrom (született 1933. augusztus 7-én) az első nő, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott – ez volt az utolsó tudományterület, amelyen idáig valahogy nem termett babér a hölgyek számára.
Nincs rá magyarázat, miért épp a közgazdaság volt a legelérhetetlenebb, szemben – mondjuk – az atomfizikával, amelyet Maria Skłodowska-Curie már 1903-ban meghódított. A történet annál is érthetetlenebb, mert mindannyian ismerünk legalább fél tucat nőt-anyát, akik soványka kis pénzből sikerrel tarják fenn családjaik tisztes megítélését. Úgy vélhetnénk, a legnagyobb pénzügyi zsenik metróval járnak Hegyeshalomtól keletre.
Keressünk kukacot az almában!
Az idei díjkiosztás egyfajta fricska volt a tehetségtelen közgazdaságnak, amely vagy nem látta előre, vagy nem mert szólni a közelgő válságról. Olyannyira, hogy ismét fellángolt az évszázados vita, tudomány-e a közgazdaság egyáltalán. Mindig is sokan voltak, akik törölni szerették volna a díjfajták közül. Fricska ez a legnagyobb pénzkezelőknek is, legyenek bár magánbankok, cégek, vagy maga az állam, hiszen Ostrom egész életében azt vizsgálta, ezek mellett, és olykor ezekkel szemben, hogyan bánik javaival egy kisebb-nagyobb közösség, vagy éppen maga az emberiség.
Ostrom munkássága arról szól, ki hogyan bánik az olyan közösségi javakkal, mint a levegő, a vízkészlet, az erdők vad- és faállománya, a föld alatt található olaj- és ásványkincs. Azt tapasztalta, nincs legjobb gazda, hiába, hogy bizonyos időnként az államban vagy a szabadpiacban, vagy éppen a kisebb közösségekben bízunk. Egyik sem tökéletes, de nem is rosszabb a másiknál. Ami számít, ezek egymáshoz való viszonya, és a mi közösségi tudatunk.
Inkább társadalomtudós
Amit a klímaváltozás kezeléséről mond, pályájának összegzéseként is felfogható. Fontos, hogy legyenek felkészült és tisztességes köztisztviselők, akik jó nemzetközi megállapodásokat kötnek, de mindez nem elég. Valamennyiünknek tennünk kell ezt-azt ez ügyben, a családban, a magunk szűkebb társaságában, a civil életben és országos szinten is. Lehet, hogy ezek külön-külön nem vezetnek célhoz, de együttesen már igen,
Elinor Ostrom fenti gondolataiból is látható, a frissen díjazott inkább társadalomtudós, mintsem igazi közgazda. De, valószínűleg meg fog birkózni a díjjal járó százhuszonhétmillió forintnyi összeggel, amely a duplája is lehetett volna, ha a díjat egyedül kapja, s nem kell osztozni rajta Oliver Williamsonnal, aki nem munkatársa, csak kutatási területük hasonló.
Kék szemű, jó kiállású férfi Orosz Attila, olyan ügyesen bánik a szavakkal, mint Szókratész. Ismeri és hallgat rá a fél falu Szomoron, hiszen sokukat ő tanította a csillagok, folyók nevére,
a tájegységekre. |Szépen akarok élni – ennyi az egész!
