Amikor az ember nevelni próbál, akkor először csak szeretettel rászól, figyelmeztet, kér, majd kérlel, később könyörgésbe bocsátkozik. Megfenyegeti utódját, hogy elszámol hangosan háromig, de utána már csak az irgum-burgumban bízhat. Ha mindezzel csak borsót hány a falra, akkor az eszköztár kiapadásával októbertől karácsonyig még egyetlen mentsvár maradhat: a Mikulás, aki még ezt is látja, és akkor nem hoz csokit, csak virgácsot! Brrr… na, ez viszont aztán már tényleg fenyegető erejű, egyben nevelési hiba!
Valamiért nem a Jézuska, nem a húsvéti nyuszi, de még csak nem is anya vagy apa az, aki mindent lát, aki figyel, aki megjutalmazza a jókat és megdorgálja a rosszakat, vagyis teljesíti a népmesei normákat, miszerint a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését, hanem a Mikulás.
„Féljük” a Nagyszakállút, mert elhisszük, hogy kontroll alatt tart akkor és ott is, ahol már anyáék szeme nem lát át a falon,
(s később ebbéli funkcióját, a család beállítottságától függően a Jóisten veszi át). A Mikulás tehát valójában a lelkiismeret hús-vér, testet öltött formája, akin keresztül megtaníthatjuk a viselkedés alapvető elemeit, mi az, amit az öreg jutalmazna, és mi az, aminek nem örül.
A tekintély kérdése is fontos a nevelésben
Azt mondják, egy gyerkőc az édesanyja mellett a leghuncutabb. Ez az a közeg, amelyben annyira feloldódik, hogy a legtöbbet engedi meg magának: ha elfogadjuk a tézist, akkor valóban érthető, hogy hatékonyabb is, mint anya vagy apa örömével példálózni, mert a piros ruhás, pocakos öreg úrnak sokkal komolyabb tekintélye van. Talán éppen azért, mert nem látjuk orrba-szájba, nincs folyton a nyakunkon, de mégis mindenről tud, lát.
Egyszerre félelmetes és vágyott jelenség.
Kiváltság vele találkozni. Ha pedig egy életben párszor van akkora szerencsénk, hogy a combjára ültet, és dörmögő hangon hozzánk is szól, akkor amellett, hogy összeijedjük magunkat, hatalmas tisztességet is élünk meg. Isszuk minden szavát, odaadjuk neki a cuminkat vagy az alvó nyunyókát, megfogadjuk intelmeit, és örökre fülünkbe zengenek hozzánk intézett szavai.
Jó zsaru-rossz zsaru, kettő az egyben
A Mikulásnak még azt is elnézzük, hogy nem csak csokit és apróbb ajándékokat hoz nekünk. Akkor is várjuk minden évben, ha a virgács ugyanúgy a kiscsizma standard tartalma, mint a csokimikulás. Szuperképességeinél fogva a kellő tudás birtokában van ahhoz, hogy ítéletet mondjon felettünk, és hatalmában áll ki is nyilvánítani azt. Ezért aztán amellett, hogy a centit vágva, hetekkel korábban elkezdjük izgatottan várni, közben elegánsan átengedjük neki a rossz zsaru szerepével járó nevelési piszkos munkát is.
Változó idők, időtálló Mikulás
Érdekes módon világunk felgyorsulása, a technika térnyerése, a globalizáció, a média hatása és egyéb napjainkra igaz és divatos klisék befolyása ellenére, úgy tűnik, a Mikulás-duma még mindig működik. Felgyorsult világunkban van tehát valami, amit még nem darált be ebből a mesés, képzeletbeli csodából a virtuális valóság, a világháló kegyetlenül őszinte és instant információáradata, sem más civilizációs ártalom…
Meddig bízhatjuk az öregre a piszkos munkát? Meddig hiszünk?
Serge Larivée, a Montreali Egyetem neveléspszichológusa közel száz év elteltével megismételt egy kutatást 7–13 éves gyerekek körében. Az első, az 1800-as évek végén zajlott, egész pontosan 1896-ban készült, 1500 gyermekkel, a második 1979-ben, és
az eredmények meglepően hasonlóak voltak:
a két vizsgált időszakban a gyerekek 46, illetve 44 százaléka szép fokozatosan ébredt a valóságra, és jött rá, hogy az egész azért nem egészen úgy van… Ez a 20. századi gyerekek majdnem 40 százalékának csalódást okozott. A 19. századi gyerekek kicsivel könnyebben emésztették meg a felismerést, de az ismételt vizsgálatban részt vett alanyok közel egynegyede is rosszul viselte a valóságra döbbenést. Érdekes módon viszont, ezzel együtt árulásnak egyik időszakban sem tekintették mindezt a gyerekek, mindössze 2, illetve 6 százalékuk gondolkodott így.
A neveléspszichológus szerint önmagában az az érettségi szint, amikor a gyerekek már megkülönböztetik a képzeletet a valóságtól, még nem elég ahhoz, hogy ettől a mítosztól elszakadjanak, s mindezt egy 1980-as tanulmány igazolni látszik. Ez ugyanis kimutatta, hogy a 7 évesek mintegy fele hisz még a szakállas, pocakos hatalmában és létezésében. Ugyanakkor, amikor szertefoszlik az illúzió, viszonylag könnyen alkalmazkodnak, és partnerek abban, hogy a kisebbek felé továbbra is fenntartsák a látszatot. Vagyis, ha van is nagyobb testvér, aki tudja ügyesen tartani a titkot, mi, szülők, nyerünk még pár évet, amikor rákenhetjük az egész rossz zsaru nyűgöt a lappföldi szánkólovasra.
