Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Akkor mondod, vagy mi? – fordultam hátra Joe-hoz, amikor már percek óta hallgatott, és meg se mozdult. Azt hittem, tényleg elaludt. De nem.Elhomályosult tekintettel ült a padon, meredten bámulta az alkalmi olajradiátort, és tisztára olyan volt, mintha valami tudatmódosító izét fecskendeztek volna az ereibe.
- Nem hittem, hogy ezt veled osztom meg valaha is... Egyszerűen beledöglöttem, amikor rövid tőmondatokkal, egyértelműen a tudtomra hoztad, hogy lépsz. Hogy te bizony lépsz. Ne, ne, nem kell magyarázkodnod! Értettem is meg nem is, csakhogy arról neked fogalmad nem volt, hogy én pontosan azt a lányt láttam benned, akivel minden érdemes és minden jó. Akinek ismertem a mozdulatait, a fájdalmait, azt is tudtam, hány szarkalábat hord a szeme mellett, meg mindent.
- Khm, khm – köszörültem meg a torkomat
- Csönd, nem kell a cinizmusod, most nem. Tudomásul vettem a döntésedet, aztán egy évig nem húztam föl a redőnyt az albérletemben. Tök mindegy volt minden, nappal és éjjel is. Bent éltem az egyetemen, meg a klubban, meg a kórházban.
- Akkor rengeteget tanulhattál…
- Mindjárt felpofozlak! Nyáron a vizsgák után pedig el kellett indulnom valahova, még mindig annyira közel voltál, meg közben összefutottam egy barátnőddel, aki elmondta, hogy eljegyzett egy pasi. Ennyi pont elég volt. Tudod, mennyire szerettem volna végigcsatangolni Írországot. Pénzem nem sok volt, különösebben nem érdekelt, hol alszom majd, felírtam néhány nevet, néhány ismerősöm ismerősének címét, telefonját, ha nagyon rászorulnék, de úgy gondoltam, elég a hálózsákom, abban bárhol jó lesz aludni. Mondjuk arra nem számítottam, hogy már az érkezés sem megy simán, hogy rögtön az elején lekapcsolnak.
- Ö..., mint drogdílert?
- A drog rendben, de ez legális volt. Vittem magammal néhány gyógyszert, csak nem a szokásos kiszerelésben. A gyógyszerész srácoknak volt egy spéci fájdalomcsillapítójuk, kombináltak néhány szert – persze por formájában. Na, ebből volt nálam tíz apró zacskóval, ezt találták meg a fogkefe mellett. Az ír vámosok nem nagyon voltak kíváncsiak arra, hogy ez egy új szer, egyszerű gyógyszerekből összerakva, beraktak egy szobába, rám zárták az ajtót. Egy napot aludtam ott, kihallgattak, megnézett egy orvos, enni adtak, újra kihallgattak, és ellenőrizték a gyógyszert. Pont egy napba telt, mire kiderült, hogy mégsem tíz évet kapok, mondjuk, hanem „uram, tévedtünk, de beláthatja, nem tehettünk mást!” kezdetű elnézést kérő mondatot. Amikor másnap este kiszédültem a reptérről, és fogalmam sem volt, hogy merre is induljak, lerohant egy nő. Én még ilyen erősen festett, démoni jelenséget addig csak szakfolyóiratokban láttam.
Fogadjunk, hogy nincs hol aludnod, mondta, én meg a döbbenettől meg sem tudtam nyikkanni. Az jutott az eszembe, ha egy ekkora nő egyszer a derekam köré tenné a neccharisnyás lábát, azzal valószínűleg exitust idézne elő. A nagy hallgatásból viszont az lett, hogy lökdösni kezdett, ismeretlen, angol kifejezéseket használt, én meg egyszer-kétszer bólintottam. Erre ő taxiért fütyült, és már robogtunk is Dublin fényei felé. Azt gondoltam, egy peremkerületi, koszlott, omladozó háznál állunk meg, stricik, trógerek és köpködő piaci kofák lakhelyén, ehhez képest rendesen meglepett, amikor egy középosztálybeli, kertvárosi rész elegáns villája előtt landoltunk. Őnagysága fizetett, kicsit siettetett, kérte, hogy igyekezzek, mert kezdődik a sorozata.
Aha. Te elmentél egy kurvával? – néztem Joe-ra őszinte döbbenettel. Első szóra?
- El. De mondjuk, ha kivárnád a végét... Susanne, így hívták, az alsó szinten megmutatta a szobámat, egy gyönyörűen berendezett kis könyvtárszobát, ahol volt egy kanapé, még bevitt a konyhába, kitárta a hűtőt, egyek csak egyek nyugodtan, majd egy sikollyal eltűnt az emeleti hálószobájában. Miközben kiadósan megvacsoráztam, próbáltam összerendezni magamban a szürreális jelenetek sorát, és felfogni hol is vagyok, mibe keveredtem. Épp itt tartottam, amikor belépett egy hosszúhajú, gyönyörű arcú lány. Háj, mondta, háj, mondtam én, kibontott egy sört, kenyeret pirított, aztán megkérdezte, tartunk-e itthon majonézt. Én meg eldadogtam, lehet, hogy ez itt egy itthon, de valaki másé, nem az enyém. Mindegy, mondta erre ő, attól majonézünk még lehetne. Sarkonfordult a két pirítóssal, és ő is eltűnt.
- Jézusom, egy kuplerájba kerültél!
- Lefeküdtem, mire reggel felébredtem, Suzanne már nem volt sehol. Ott álltam egyedül egy látszólag üres lakásban, töprengtem, hogy mit tegyek, amikor a hűtőn találtam egy cetlit, érezzem magam otthon, ha elmegyek, csak csapjam be az ajtót, kulcs a kertfelőli teraszajtónál, a nagy cserép alatt, és egy S betű. Megreggeliztem és csak azon gondolkoztam, vajon mi is lehet ez a lakás. Egy garni szálló? De vendég rajtam és a lányon kívül nem akadt. Mire leküzdöttem a reggelit, feltűnt a spanyol lány, akiről persze akkor még nem tudtam, hogy spanyol. Akkor néztem meg először jó alaposan. Méretes combok, méretes fenék, de légiesesen karcsú derék, csinos, finom arcél – összességében bájos volt. Nagy nehezen beszélgetésbe kezdtünk, valahogy mániásan ragaszkodott a majonézhez, tízszer is elmondta, hogy neki erre szüksége van. Feltűnhetett volna ez a mániás dolog az elején, mint intő jel, de az egész olyan őrület volt, hogy ez igazán apróságnak számított. Inéz, őt meg így hívták egészségügyi főiskolán tanult, Suzanne egy parkban szedte össze, amikor egy padon akarta tölteni az éjszakát. Elhozta őt is abba a házba, lakbért nem fogadott el, néha megkérte egy-két szívességre, bevásárolt, főzött, vasárnaponként elment Suzannal a templomba, de mindössze ennyi. Suzanne különös nő volt, Inéz szerint mindig lakott nála egy-két csodabogár, lehet, hogy így akart vezekelni, meg szüksége volt rájuk, hogy ne legyen egyedül. Mert az egyedülléttől rettegett.
- Ezért kellettél te is. A hangérien fiú.
- Így maradtam nála én is, bő egy hónapot. Lassan megismertem Dublint, Inéz kalauzolásában. És lassan megismertem Inézt. Annyira más volt, mint te, olyan kiszámíthatatlan, szívszaggatóan sodró. Ha nevetett, abban is volt mindig valami keserédes melankólia. Ha dühös volt, ha valamiben nem értettünk egyet, rögtön spanyolra váltott, megőrültem érte, ahogy ropogtatta a szavakat azon az egyébként dallamos nyelven. Okos nő volt, orvosnak készült, de az egyetem túl sokba került. Ezért járt a főiskolára, úgy tervezte, néhány év gyakorlat után, félretett pénzzel elvégzi az egyetemet. Már együtt vágtunk neki Írországnak, átbeszélgettünk vagy száz pubot, rengeteg sört ittunk, aludtunk árokparton, egyszer egy vizes árokban egy kastély mellett… Mindez olyan tájakon, ahol a szabadság minden elemben benne volt, a szélben, a napsütésben, a föld színében, kőben, fában.
- Beleszerettél?
- Inézbe?
- Igen.
- Nem, de végtelenül megszerettem a furcsaságaival együtt. Nem volt senkije rajtam és Suzanne-on kívül, egy spanyol faluból jött Dublinba a szülei halála után. Menekült ő is.
- Mi derült még ki róla?
- Az öngyilkossági hajlama nem, elhiheted.
- Ne!
- Gyönyörű napunk volt, szélfútta, amikor Inéz azt kérdezte, feleségül venném-e, ha megkérne. Azonnal igent mondtam, ne kérdezd, miért.
- Mondjuk, baráti szívesség.
- Mondjuk. Kerestünk egy kis templomot, és összeadtuk magunkat.
- Úgy érted, hogy csak ti ketten…?
- Igen. Inéz elment, vett valami fehér felsőt, és egy second handben túrt nekem egy zsakettet. Abban álltunk az oltár elé, és ketten tettünk ígéretet egymásnak. Az életem végéig, mondta Inéz. Aztán másnap, mire felébredtem, már nem volt sehol. Nem volt túl nagy falu, próbáltam kérdezősködni, de nem látta senki. Délután már a rendőrséget hívtam. Ők találták meg, egy szikla alatt. Vagy ötven métert zuhant lefelé.
- Ez borzalom – mondtam Joe-nak és megszorítottam a kezét.
- Akkor most már tudod, ő volt az első feleségem. Inéz, a spanyol lány. Suzanne, a pap és én voltam a temetésén. El tudod azt képzelni, hogy egy fiatal, gyönyörű élet úgy vész el, hogy senkinek sem hiányzik?
Néztem Joe szemét, de már nem láttam benne a fájdalmat. Csak az irtózatos fáradtságot. Nem tudtam, mit is illene mondani. Szó nélkül mentünk a kocsihoz, fogtuk egymás kezét, még mielőtt beültünk volna, Joe átölelt. Hang és könny nélkül bőgtünk mind a ketten. De ahogy beültem hirtelen olyan magányosság fogott el, olyan rettenetes félelem attól, hogy a házasságom romjain minden elvész, hogy döntöttem. Hazamegyek. Hiszen haza kell mennem. És elviszem Andrást valahova. Mert ezt a mi kettőnk dolgát valahogy nekünk kell befejezni. Már én is remegtem a fáradtságtól.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
