Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lehet, hogy én vagyok a szemétláda, hogy ha név nélkül is, világgá kürtölöm a történetét, mégiscsak a legjobb barátnőm! De hát kinek mondhatnám el? Az anyámnak nem, mert sírva fakadna, a barátaimnak nem, mert kiakadnának, a férjem tudja, mert kihallgatott minket, míg a konyhában borozgatva-cigizgetve pusmogtunk a nagy titokról, és zölden villogó szemekkel ki is jelentette: „fel vagyok háborodva!” Ő, aki annak idején maga is el-el látogatott egy-egy pasikényeztető műintézménybe, a gépünk meg azért vírusos, mert mikor én alszom, suttyomban pornóoldalakat böngészget. A férfi mind disznó! Ők tehetnek arról, hogy sok jobb sorsra érdemes lány szexiparosnak áll! Vagy nem?
Két királyleányka
Még élénken él bennem a kép, Lilike meg én királykisasszonyt alakítunk egy iskolai színielőadáson… A jelmezünket azóta megrágták a molyok, minket meg az idő vasfoga, királykisasszonyból lett belőlem enyhén túlsúlyos feleség és háziasszony, Lilikéből pedig az idegtől nádszálkarcsúra fogyott, gyermekét egyedül nevelő elvált nő, aki a tizenöt évig húzott boldogtalan házassága alatt mulasztottakat most gőzerővel igyekszik bepótolni. Természetesen abban a reményben, hogy vadászat közben puskavégre akad a nagy vad is, azaz megtalálja az „igazit”. Legalábbis eddig így tudtam.
A viagrazabáló vén bonviván, a harisnyaszaggató, meg a gátlásos egyetemista
Te hol a bánatban voltál? – nyitok ajtót ingerülten. – Három hete nem veszed fel a telefont. Ott áll előttem, huncutul csillogó barna őzikeszemekkel, olyan, mint egy virág, na nem az az útszélen kornyadozó, porlepte fajta, hanem illatos, harmatos, óvni-védeni való. Lehet, hogy elfogult vagyok… de nagyon szeretem őt.
Hát drágám… ha ezt elmesélem – kuncog, leül és rágyújt egy cigire.
Felcsillan a szemem. Betoppant a nagy Ő? Vagy szeretői státuszból társsá avanzsált végre az a bizonyos János?
Rázza a fejét.
Kérlek szépen… Dolgoztam – felel rejtélyesen.
Jaj, de jó! Talált egy rendes munkahelyet, vége a takarításnak, meg az öreg bácsira vigyázásnak.
Na és mit csinálsz? – érdeklődöm gyanútlanul, és belekortyolok az ásványvizembe, nem sejtve, hogy annak fényében, ami következik, valami sokkal erősebbre lenne szükségem.
Hát… azt –felel, én meg bámulok rá tágra nyílt cseresznyeszemekkel, a gyomrom összeszorul, hisz a bensőm sejti, amit az agyam nem hajlandó felfogni.
Nagy levegőt veszek, de Lilike már folytatja is, megkímélve engem a további, mindkettőnk számára kínos kérdezősködéstől.
Egyik reggel ültem otthon bús magányomban, a volt férjem épp egy perce közölte velem telefonon, nem tudja kifizetni a gyerek tandíját, olyan talpraesett vagyok, oldjam meg én, a János egy hete még egy sms-re sem méltat, hát most mit csináljak, gondoltam, olvasgattam az újsághirdetéseket, és már nyúltam a telefonért, hogy egy virágkötői állás felől érdeklődjem, amikor a szemem pár sorral lejjebb csúszott „Csinos hostess kerestetik bizalmi munkakörbe, átlagon felüli fizetéssel”.
És aztán? – kérdezem, miközben a hűtőből előhalászom a maradék házipálinkát.
Felhívtam a számot, találkoztam a csajjal, aki az egészet vezeti, megállapodtunk, készített rólam fotókat, felrakta a netre, és másnap már munkába is álltam. Most elítélsz, drágám?
Nyelek egyet. Úgy érzem, mint akivel épp most közölték, gyógyíthatatlan beteg, és csak három hónapja van hátra. Egyébként meg dehogy ítélem el. Épp csak rettenetesen féltem. Mi van, ha beállít egy perverz alak, fojtogatni kezdi, vagy valami, az ember annyi mindenfélét hall, nem beszélve a betegségekről, meg a lelkiekről.
Ne félts, mindig van a lakásban valaki, ha meg olyan pasi jön, aki nem tetszik, el is küldhetem.
Kibújik belőlem az újságíró.
Na és kik jönnek? – kérdezem szárazon szociológiai célzattal.
Teljesen változó. Már visszajáró vendégeim is vannak – kuncog. Az egyik úgy néz ki, mint egy kivénhedt bonviván, de hogy az mire képes, szerintem viagrát szed. Mindig hoz pezsgőt, azt mondja, szerelmes belém, és ő majd kihoz engem ebből a fertőből.
A múltkor egy egyetemista srác panaszkodott nekem, túl gátlásos ahhoz, hogy párt találjon, na meg a mai lányokkal nem lehet úgy beszélgetni, mint velem, na és van egy, akinek az a mániája, hogy letépi rólam a harisnyát, olyan gyönyörű harisnyákat hoz, hogy már megkértem, hozzon ezentúl kettőt, hogy az egyiket megtarthassam… Olyan is volt, aki kávézni hívott, csak hogy kiöntse a lelkét, egy másik pedig folyton arról áradozik, mennyire szereti a feleségét.
Marhapörkölt és mákosguba
Na de mégis hogy éled meg, hogy idegeneknek adod oda magad?
Mintha innék egy pohár vizet, esküszöm nem több. Kivéve a harisnyást…
De mégis miért csinálod? – bukik ki belőlem a kérdés. – Mi lesz, ha kiderül, vagy neadjisten megtudja a gyereked?
Mindenki tehet egy szívességet. – vonja meg a vállát. – Azt mindig tudtam, jó vagyok az ágyban, most végre kapok is érte valamit. Az ingyenszexnek vége. A gyerek úgy tudja, édességboltban dolgozom, mert mindig egy halom bonbonnal megyek haza, a vendégeim agyondicsérnek, mekkora istennő vagyok.
Nős emberek miért mennek ilyen helyre? Baj van a házasságukkal? – kérdezem félve, némileg személyes indíttatásból.
Van, akinek igen, van akinek nem. Tudod, attól, hogy a marhapörkölt a kedvenced, néha megkívánhatod mákosgubát is.
Bólintok, bár ez a mondat nem csak a hasonlat miatt konyhafilozófia szagú. De hát ott vagyunk. A konyhában. Okosabb lettem? Értem ezt az egészet? Nem. Lilike vajon elmondott mindent? Nem tudom. Titkokat látok a szemében, és elszántsággal vegyes fájdalmat.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
