Már évek óta nem az első komollyal éltem, hanem a minden bizonnyal örökre szólóval, régi szeretőkről beszélgettünk, és akkor felrémlett az a buli. Nagyon megütött. Nem mintha bármilyen szempontból letaglózó lett volna az emlék – egész egyszerűen csak nem fért a fejembe, honnan jött elő ez a lány. Eltelt egy évtized és közben egyszer sem jutott eszembe.
Azért is mesélek most L.-ről, mert az egyalkalmas szerető mintapéldánya. És a pasik minden bizonnyal ezt preferálják: a párhuzamos és az időrés típusú lényegesen bevállalósabb ügyek, amelyekhez kockáztatni kell – és szerelmesnek lenni. Vagy cinikussá válni a párod iránt, de ezt a magam részéről figyelmen kívül hagyom. A megcsalásról beszélek, és csak addig megcsalás, amíg szereted és akarod azt, akivel amúgy élsz. Utána már nincs mit megcsalni.
Legutóbb úgy mutattam be Z.-t, mint első szeretőmet. Ami azt jelenti, hogy L.-t megint elfelejtettem... pedig ő korábbi ügy. Amikor Z.-t megismertem, már a fekete dobozban hittem; eljátszottam az elvárásokból (és saját ideáimból) tapasztott szerepet, és azt gondoltam, hogy belső dolgaim nem is léteznek, ha nem beszélek róluk. Z. hosszú combjával és kislányos mellével ezt rombolta le, L. viszont egy korábbi kedves elgondolásomat. Azt, hogy majd a szerelem megvéd.
Egészen fiatal voltam, amikor az az éjszaka megmutatta, hogy a szerelem véd meg a legkevésbé. (Jó az ilyenen az elején túlesni.) Alig néhány hete éltem együtt az első komolyan vett csajommal, biztos voltam benne, hogy az a lebegés soha nem múlik el, és csak miatta működik. Halálosan bele voltam zúgva. Azt mértem el, hogy azt gondoltam, a szerelem azokból az összetevőkből áll, amelyeket fejben hozzáadok. De aztán megmutatta magát mint állapot. Ebben a minőségében olyan, mint egy folyam, nincsenek határai, sem konrét célja. Utóbbi van neki a legkevésbé.
Amikor szerelmes vagy, az veszélyes, mert megnyit mindenkire. Ha nem tudod, miről beszélek, még nem engedted el magad a szerelemben.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki kidőlt, kettesben maradtam L.-lel a szobában, és hogy a nyelve a számban, a kezem pedig a combjai között. Egyelőre összeszorította, de nem tartott sokáig. Finom volt a bőre, és időnként sírva fakadt. Alig két hónapja élt együtt a barátjával, és azt tervezte, hogy hozzámegy feleségül. Elvettem a kezem, de sietve visszetette, és aztán nem is engedte el egészen a végéig. Azt hiszem, szebbek voltak a terveik, mint az éjszakáik.
Szép volt, ruganyos volt a teste, és amikor nem tapadt a számra, a fülembe suttogott. Nem akarta abbahagyni, de nem is tudta teljesen átadni magát. A hangjai, amit talán én hallottam először, így is megmaradtak a fülemben... még ha egy évtizedig nem is bukkantak elő. Ugyanazon a pályán voltunk, és ugyanabban a (meglehetősen késői) pillanatban értettük meg, hogyan működik.
L.-t azért is kár lett volna kihagyni (elfelejteni meg végképp), mert nagyon jó példa arra, miért kedvelik a fiúk (és egynémely lányok is) az egyalkalmas szeretőket. Könnyű elfelejteni... másnapra nem marad semmi abból a világból, és aztán már nem is tűnik többnek illúziónál. Mehet a dobozba. A dobozról már meséltem, és hamarosan talán arról is fogok, mi van a dobozon túl.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
