„…Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható…”
És most jöjjön a történet.
Ágnesről szól. Ágnesről, a negyvenhét éves, megfáradt, örömtelen nőről, akinek egyszer egy cigányasszony megragadta a kezét, hadd jósoljon a tenyeréből. Pénzt akart, nyilván, már sorolta volna a betanult versikét, hogy ilyen boldogság, olyan öröm, ha belecsúsztat a tenyerébe egy papírpénzt…
De a cigányasszony, ahogy Ágnes szemébe nézett, egy pillanatra megnémult, nem szabadult a tekintetétől.
Micsoda szomorúság ül a maga szemében, angyalom, mondta, és összecsukta Ágnes ujjait.
Ágnes megrémült. Soha nem hitt buta jóslatokban, a kártyában, a csillagokban.
A munkában hitt, a tisztességben és az állhatatosságban.
De ez a rózsás kendős asszony mintha olyasmit látott volna meg benne, amit még önmaga előtt is titkolt. Azt az oktalan tompultságot, bénultságot, ami egyszer, régen a mellkasára ült, és ami nem hagyta szívből nevetni azóta.
Nincs szomorúság, és kész!
Á, butaság az egész. Mitől is lenne ő szomorú? Hiszen minden rendben van, a férje meg ő szépen élnek, nincsenek anyagi gondjaik, van lakásuk, autójuk, nyaralójuk, évente egyszer a tengerre is eljutnak, vagy a hegyek közé – mikor hova vágyakoznak. A gyerekeiket kiiskolázták, mind a kettő állást talált, a nagyobbik lány már az esküvőjére készül. Laci jó ember, sose italozott, sose durvult, nem járt félre, a pénzt is rendesen hazaadta.
Mi lehet akkor?
Butaság, butaság, ismételgette Ágnes, de mégsem szabadulhatott attól a rekedtes, mély hangtól, a tüzesbarna szemtől, attól a ráncos, sokat megélt arctól. „Micsoda szomorúság ül a maga szemében…”
Tényleg szomorú volna a szeme? Talán csak fáradt. Talán csak elcsigázott. Az irodában is mindenki beteg, helyettesíteni kell, pluszpénzt meg nem adnak, csak a robotot várják, az alázatot. Nem szomorúság ez, csak fáradtság. Fásultság.
Várni kellett volna még
Huszonhét éves volt, amikor Laci megkérte a kezét. Solymáron már minden barátnője férjhez ment addigra. Ő maradt egyedül lány. Még mindig Tamást várta, Tamás visszajön, Tamás megígérte – napos reggeleken mosolygott és bizakodott, más napokon meg csontig hatolt benne a kétség, hogy talán már eszébe se jut a fiúnak ott, Kanadában…
Tamás magas volt, csontos, inas, és mindig nevetett. Megfájdult a hasa az embernek, annyit lehetett nevetni vele. Még a leveleiben is mindig, mindig csak viccelt.
Várni kellett volna még Tamásra.
De Ágnes aztán már nem várt.
Vasárnap délután volt, az első meleg, nyári nap, mindenki a cukrászdában tolongott, a Panni cukrászdában lehetett kapni a legjobb fagyit. Ágnes ügyetlenkedett, összekente a sorban mögötte álló fiú pólóját, a fiú nem haragudott, megbocsátott, de csak egy feltétellel, ha lesz egy randi…
Na, ez a fiú volt Laci. Azután már ment minden, mint a karikacsapás, eljegyzés, esküvő, nászút Olaszországba, az első gyerek…
