Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Harminc éve Laborcként felakasztották, ma Regősként pusztán elkergetik Nagy Ferót az István, a király augusztus végi szegedi jubileumi előadásában. 1983-ban előbb gyanakodva szemlélte a próbákat, aztán teljességgel beleszeretett, és az elsöprő siker hatására még az útlevelét is visszakapta. A Nemzet egykori Csótányával a Nemzeti Színház jelenlegi büféjében beszélgettem.
1983-ban Szörényi Levente és Bródy János műfajteremtő rockoperája, az István, a király az akkori, több szempontból megosztott zenésztársadalom számos árnyékba szorított szereplőjét rehabilitálta. Köztük téged is. Miként fogadtad a felkérést?
Abszolút gyanakodva. Mint minden ügyet, amit a hatalom valamilyen formában megtűrt vagy támogatott. Levente keresett meg, mondta, Bródyval arra gondoltak, hogy mi, rockerek - Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Schuster Lóránt és én – leszünk az ellenállók, a színészcsapat pedig a lojálisok, akik beleegyeztek, hogy Magyarországnak azon az úton kell haladnia tovább, amin halad. Na, ez mindjárt gyanús volt. De gondoltam, elvállalom, ha pedig nagy a gáz, beteget jelentek. Aztán megkezdődtek a próbák, és teljességgel beleszerettem. Láttam, ez lesz a huszadik század végének első magyar rockoperája.
A darab sikere mennyire segített a rehabilitációdban?
Sokat köszönhetek neki. Például visszakaptam az útlevelem. Történt ugyanis, hogy az előadás utáni nagyszabású fogadáson a stáb tagjai mellett pártunk és államunk vezetői is összejöttek. Bár nem szándékoztam azokkal parolázni, akik elvették az útlevelem, Novák Tata elkapott és egyszerűen magával cipelt. S mindjárt bemutatott a belügyminiszternek. Én meg voltam annyira hülye és tapintatlan, hogy azonnal nekiszegeztem: belügyminiszter elvtárs, miért nincs nekem útlevelem? Mire megfagyott minden körülöttem. A belügyminiszter pedig csak annyit válaszolt: „nem ismerem a részleteket, de utánanézek, s ha egy mód van rá, intézkedek”. Neki a Feró piti ügy volt. Nekem az útlevél roppant nagy. Két hétre rá visszakaptam.
Hova utaztál vele?
Sehova. Akkoriban az útlevél önmagában max. a határig volt érvényes, hogy tovább juss, ahhoz kellett még egy ablak. Meg 100 dollár. De azt csak három évente lehetett váltani az állami utazási irodában, az IBUSZ-ban.
A bemutatóról mi maradt számodra a legemlékezetesebb?
Filmforgatás címszóval eredetileg két előadást terveztek, aztán a nagy érdeklődésre tekintettel hét lett belőle. Augusztus 19-én tartottuk a nyilvános főpróbát. A szerzők és a rendezők azon gondolkodtak, mi lenne, ha másnap, 20-án, a mű végén elhangzana a Himnusz. Mire mindenki laposan pislogott körbe. Hogy egyáltalán nem biztos, jó ötlet ez. Azt hiszem, én vetettem fel, mi lenne, ha a főpróbán letesztelnénk a hatalom éberségét. Ha valaki leszólna emiatt fentről, mondhatnánk, hogy „igen, mi is észrevettük, hogy nem illik oda. De hát ez csak főpróba”. Végül senki sem szólt, így az összes előadás végén elhangzott a Himnusz.
A próbák zökkenőmentesen zajlottak?
Lényegében igen. Beleszerettünk az István, a királyba. Hihetetlenül élveztük. Persze nem minden részt. Például, amikor egy rámpán kellett végigfutnom és három méter magasról leugranom. A mai napig, amikor Sebestyén Márti énekelni kezd, összeszorul a gyomrom. Hogy most kell ugorom. Borzasztó érzés. Nem látsz semmit. A sötétben meg vagy lőve fénnyel, elrugaszkodsz és várod: elkapnak vagy csattanok?
Az Alföldi Róbert rendezte augusztusi jubileumi előadásban az eredeti szereposztásból Varga Miklóssal ketten kaptatok felkérést. Igaz, ezúttal nem Laborc, hanem az egyik regős leszel. Kapásból bólintottál?
Amikor Rosta Mária producer felhívott, azt hittem, viccel. Úgy gondolom, ez a darab a fiatalok terepe. De persze, nagyon örülök, hogy meghívtak. Szegedet amúgy is imádom. Lent leszek tíz napig, iszonyú mennyiségű halászlé, csavargás, minden. Mert csak ilyenkor van erre ideje az embernek.
Szerinted mennyire tud 2013-ban aktuális maradni a darab?
Teljességgel. 1983-ban persze az is izgalmas volt, hogy kibonthattam egy piros-fehér-zöld zászlót. Gyanúsan körbe is néztem. Hogy lobogtathatom-e, vagy azt mondjam, csak a kezembe nyomták. Mások voltak persze akkoriban az áthallások. De fő vonalaiban semmi sem változott. Miért? A mostani egységes Magyarország? Jó, idegen csapatok nincsenek itt. De a világ megváltozott. Nem kell már az idegen csapat. Elég, ha valamelyik nagyhatalom összevonja a szemöldökét. A kettészakadt Magyarország abszolút eleven valóság. A kérdés pedig mindig ugyanaz: megfontoltak lépegetünk és reformálgatunk, vagy radikálisan kijelentjük, hogy ez van és punktum. Nyilván a demokrácia nem az utóbbiról szól. De ezer éve, István idejében sem a demokráciáról szólt a történet, hanem a hatalom megragadásáról. És valljuk be, István jól helyezkedett. Meg talán mentette a menthetőt. Hisz Róma még mindig áll. Bizáncnak viszont befellegzett.
Jávorszky Béla Szilárd
