Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Rövidebb szoknya, rövidebb haj, több mozgásszabadság és kevesebb alkalmazkodás a hagyományos női szerepekhez – ilyen volt a modern nő az 1920-as években.
„Megbukott a soványított nő: győzött a telt szekszepil!” – adta hírül Az Est 1934 februárjában, különböző, a nemzetközi sajtóban megjelent cikkekre hivatkozva. Az írás szerint a férfiak fellázadtak az „agyonsanyargatott, kozmetikusoktól elkínzott, fiús testű” nők ellen, és követelik, hogy „azzal a nővel járhassanak, aki nekik tetszik, akinek nem látszanak ki a csontjai, aki teljes egészében birtokában van nőiességének”. (Hogy addig ebben mi akadályozta meg őket, rejtély.)
Míg ugyanis a boldog békeidők delnői fűzőkbe nyomorgatták dús idomaikat, az első világháború után kifejezetten a vékony, fiús testalkat jött divatba; nem utolsósorban a legnagyobb sztárok, például Greta Garbo vagy Marlene Dietrich hatására. Magyarországon Fejes Teri volt a sovány színésznők legsoványabbika; bár tény, hogy akkoriban mást értettek ezalatt, mint manapság: a színésznő 156 centiméteres magasságához 52 kilót nyomott.
A soványság divatja és áldozatai
Meglehet, nem véletlen, hogy a nehéz világháborús időket a soványság divatja követte. A háborús nélkülözésben keveseknek jutott elegendő élelem, a divatipar pedig sokáig az egyenes vonalú női ruhákat favorizálta, s ezek legszebben a magas, vékony alkatú nőkön mutattak jól. A divatot követni akaró, modern nő tehát tartózkodott mindenféle tésztaételtől, száműzte étrendjéből a vajat, ellenben rengeteg citromot és uborkát fogyasztott – az elkeseredettebbek pedig a pajzsmirigyre ható készítményektől sem riadtak vissza az áhított cél érdekében. Sajnos időnként ebből tragédia is adódott: az operaház fiatal művésznője, Szabó Lujza például egy túlhajszolt fogyókúra következtében hunyt el fiatalon.
Az orvosok az „idegbajok”, valamint az anyagcsere- és vérkeringési zavarok növekvő számát is a soványító kúráknak tudták be.
„Nálunk különösen nagy a baj, mert a keskeny csípőjű angolszász, amerikai jellegű nőkre szabott divat súlyos áldozatokat követel a nagyrészt szélesebb csípőjű magyar nőktől”
- jelentette ki Justus Jakab főorvos.
Ki szerethet egy partvist?
Mások is igyekeztek meggyőzni a női olvasókat a soványító kúrák feleslegességéről – olykor, mai szemmel nézve, szinte testszégyenítés árán:
„Az ember nem hajthatja a mai nő keblére a fejét, mert nincs keble. Viszont a nő nem teheti csípőjére a kezét, mert nincs csípője.
Egyáltalán semmit sem művelhet a testével, amelynek nincs semmi néven nevezhető alkata. A mai nőnek csak lelke van és ez a lélek cigarettázik, bundát visel és pénzt kér. Szerelmi célokra nem nagyon alkalmas a sovány nő, kivált az erőszakkal lesoványított, mint pajtás azonban egyszerűen elviselhetetlen” – vélekedett például bizonyos H. A. a Ki szerethet – egy partvist? című cikkében.
Titkárnők és telefonos kisasszonyok
A győzködés azonban nem hozta meg a várva várt eredményt; az 1920-as és 30-as években a modern nő sportos volt, vékony, és igyekezett a saját kezébe venni a sorsát a lehetőségekhez képest, s ehhez a tanulás és a munkavállalás is hozzátartozott. Míg a boldog békeidőkben a méltóságos és tekintetes asszonyok a háztartást igazgatták és a zsúrok szervezésén kívül legfeljebb a bridzs vagy egy-egy jótékonysági est szervezése töltötte ki mindennapjaikat, a 20-as években a titkárnők és a telefonos kisasszonyok nem feltétlenül akarták egész életüket a háztartás vezetésével eltölteni. (A munkavállalásnak árnyoldala is volt, hiszen legtöbbször alulfizették őket, és ki voltak téve férfi főnökeik zaklatásának.) A fiatal nők mindennapjaihoz immár a tenisz, az úszás, a korcsolyázás, a síelés, a kirándulások és a víkendezések is hozzátartoztak.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
„Hungária ajka sosem volt kifestve”
Mindez természetesen együtt járt egyéb változásokkal, például a szoknya- és a hajhossz rövidülésével. A fűző nélküli, kisportolt test immár láthatóvá vált, a lábakon selyemharisnya feszült, a földet söprő szoknyák és bonyolult hajköltemények ideje pedig végképp leáldozott. Az első világháború alatt a vöröskeresztes nővérek haját praktikus okok miatt rövidítették meg, s a bubifrizura divatos maradt a háború után is.
A smink is hangsúlyosabbá vált, bár az idősebb korosztály még sokáig berzenkedett a rúzsos ajkaktól (legalábbis szóban). „Hungária ajka sosem volt kifestve” – idézte Herczeg Ferencet egy fővárosi idegorvos.
Az 1926-ban írt kirohanás az ajkukon rúzst viselő fiatal lányok ellen szól:
„A rúzsos száj, mely pirosabbnak hazudja magát, mint amilyen, nemcsak színt, de mást is fog hazudni, a hazugság pedig szomorú betegség, amely öl és pusztít maga körül.”
Szemöldöktelen, vörös körmű démonok
Móricz Zsigmond sem volt mentes az előítéletektől: a körömlakktól „undor támadt” benne, de a hajfestéket sem szívelte.
„1928 nyarán volt egy nap, mikor frissen hennáztatta a haját, hogy annyira kurva-félének tűnt fel előttem, hogy azt hittem, végeztünk”
– írta kedvesnek nem mondható sorait a naplójába második feleségéről, Simonyi Máriáról.
A soványság, Az Est jóslatával ellentétben, még az 1930-as évek végén sem ment ki a divatból. Indig Ottó 1938-ban írt a Színházi Életben a „valószínűtlenné soványított, álarcra festett, szemöldöktelen, vörös körmű démonok”-ról, s ez a nőtípus a korszakban született regényekben is sűrűn feltűnik.
A modern nő az irodalomban
A két világháború közötti könnyed irodalom egyik sikerszerzője (nem mellesleg a Vígszínház igazgatója), Harsányi Zsolt Whisky szódával című regényének egyik mellékszereplője, Pethő Daisy a 20-as évek modern nőtípusának megtestesítője: barnára sült, sportos, körmét cinóbervörösre festette – és mindenekfelett a merészségig kacér. „Határozottan szép lánynak lehetett mondani. Magas volt, mint anyja (…), de sokkal vékonyabb.
Szemöldököt nem hordott, annak borotvált helyét gondosan megvont, vékony fekete ív jelezte. Igen hosszú zöld üvegszipkát tartott a szájában, és beszélgetés közben sem vette ki.”
Daisy csak piszkálja a strandon a paradicsomsalátát; úgy ugrik fejest, mint a férfiak, remekül bokszol, amikor pedig egy szúnyog száll a combjára, a Gellért Fürdő publikuma előtt „szélesen szétterpesztette két lábát, és figyelmesen vizsgálni kezdte combja belső oldalát”, nem törődve azzal, hogy milyen zavart okoz ezzel az idősebb férfiak körében, akiknek néhány évvel korábban még egy boka kivillanása is eseményszámba ment.
A charleston: sikk és sokk
A 20-as évek második felében Budapesten valóságos charleston-láz tört ki, a tánctanárok sorra hirdették az új amerikai táncok (charleston, blues, foxtrott, shimmy) tanfolyamait. A szó mai értelmében véve a charleston nem számított botrányosan erotikus táncnak, de nem nyerhette el mindenki tetszését: „A charleston – a charleston a sikk, a jó modor, a hódítás, az élet! Se nem szép, se nem elegáns tánc. (…) A charleston-táncos hasonlít egy idegsokkos emberhez.
Mintha egy idegsokkos ember csárdást táncolna, hol egy helyben, hol előre-hátra menetelve”
– írta A Pesti Hírlap Naptára 1927-ben. A charleston nem csupán egy tánc volt, hanem a női emancipáció egyik jelképe: a rövidebb szoknyát és rövidebb hajat viselő lányok szabadabb mozgása a hagyományos női szerepek megkérdőjelezését jelképezte. Mindez épp elég gyanússá tette a korabeli erkölcscsőszök szemében, akik szívesen aggodalmaskodtak amiatt, mihez kezdjen a társadalom azokkal a fiatal nőkkel, akik az első világháború után egyre kevésbé akartak a régi szabályok szerint élni. (Borítókép: Fortepan / Fortepan)
Kapcsolódó: A Parisien Grill Budapest egyik legszebb és legigényesebb mulatója volt a Horthy-korszakban
