Rendes vagy balek

Nem, tényleg nem jó érzés, ha baleknek nézik az embert, vagy ha lelúzerezik. De mitől függ, hogy rendes voltam vagy balek? Számít egyáltalán, hogy mások hogy ítélik meg az altruizmusomat? Pszichológusaink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten arra a kérdésre keresték a választ, hogy hol húzódik a határ a rendesség és a balekség között.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Szalay Ágnes: Eláruljam-e a társamat?

Erről a kérdésről a fogolydilemma jutott eszembe. Talán a legklasszikusabb játékelméleti dilemma, biztosan nagyon sokan ismerik, de hogy érthető legyen, mit is szeretnék kihozni végül erről a témáról, röviden leírom.

Adott két bankrabló, A és B, mondjuk Anna és Bea. A rablást együtt követték el, viszont amikor elkapták őket a rendőrök, akkor külön kihallgatószobába vitték a két rablónőt. Mindkettejüknek az a célja, hogy a lehető legkisebb börtönbüntetést kapják. Két választásuk van: vagy vallanak és elmondják, hogy közösen követték el a bankrablást, vagy hallgatnak, és nem engedik, hogy egy szót is kihúzzanak belőlük a nyomozók. Pontosan tudják mindketten, hogy milyen büntetésre számíthatnak, ha egyik vagy másik megoldást választják. Ha mind a ketten vallanak, akkor fejenként 5-5 évet kapnak. Ha egyikük sem vall, mindketten hallgatnak, akkor csupán 1-1 évre varrják be őket, tiltott fegyverbirtoklásért – mást nem tudnak rájuk bizonyítani. Ha egyikük, mondjuk Anna vall, de Bea hallgat, akkor Annát szabadon engedik, Bea viszont 20 évet kap. Ugyanígy fordítva: ha Bea vall, Anna pedig nem szólal meg, Beát engedik el, és Anna tölthet 20 évet börtönben.

Legrosszabbul akkor járnak, az összbüntetésük akkor a legnagyobb, ha az egyikük együttműködik (ez esetben a két bankrabló közötti együttműködésről van szó, vagyis a hallgatás, a másik be nem árulása az együttműködő válasz), a másikuk viszont beárulja őt. Így összesen húsz évet kapnak, ami a legtöbb büntetés, az eloszlás azonban nagyon egyenlőtlen, az áruló büntetés nélkül megússza. Ha Anna áruló lesz és megússza, Bea pedig hallgat és 20 évet kap, akkor Bea ebben a helyzetben baleknak is tekinthető. Együttműködött, őt meg szépen kijátszotta a társa, aki dalolva éli világát, míg ő csendben megőszül a börtönben. Azonban ha Anna is az együttműködő húzást választotta, és szintén hallgatott, úgy, mint Bea, akkor ketten együtt a lehető legjobban jártak, hiszen csupán két évet kaptak, 1-1-et fejenként. Ez esetben a rendességük kifizetődik. Ha mindketten árulókká váltak volna, akkor 5-5 évet kapnak, ami szintén egy elég rossz verzió. Anna és Bea dilemmája, ahogy külön-külön ülnek a kihallgatószobákban, mégis nagy, mert nem tudják, mit tesz a másik. Ha együttműködik ő is, a rendesség megéri, az együttműködésért jár a jutalom. Ha egyikük sem bízik a másikban, akkor egyénileg, az öt évükkel mindketten rosszul járnak. Ha viszont egyikük naivan bízik a másikban, az pedig kijátssza őt, akkor jár egyénileg a legrosszabbul.

A valódi élet számos helyzetét modellezheti a hatvanas években az amerikai matematikus, Albert W. Tucker által kitalált fogolydilemma. (Figyeljük meg, hogy ezt egy matematikus találta ki, matematikai problémáról van szó, pedig egy morális kérdéshez kapcsolom.) Például hogy leárazzam-e a termékeimet. Ha elindítok egy akciót, akkor a vásárlók hozzám jönnek, és a versenytársamat megelőzöm bevételben. De akkor ő is leáraz. Ha így maradunk, akkor ugyanaz lesz, mint az akció előtt volt, nincs érdemi különbség az árainkban a vevők szemszögéből, bármelyikünkhöz mehetnek, ám mi mint kereskedők rosszul járunk, olcsóbban áruljuk a termékünket. Ha pedig folytatjuk lefelé az árversenyt, és én az ő akcióját egy újabb akcióval válaszolom meg, akkor végül egészen rosszul járhatunk, már a bekerülési árat sem termeljük ki.

Attól függően, hogy egy vagy több forduló van, vagy véges-e a játék, vagy sem, vagy hogy hány szereplő vesz részt benne, más-más stratégiák működhetnek jól. A fő kérdés mindig az, hogy vállaljam-e az együttműködést a közös haszon maximalizálása érdekében, és ezzel kockáztassam, hogy nem rendessé, hanem balekké válok, vagy kövessem az egyéni érdekemet, amivel megszívathatom a másikat, míg én jól járok, de ugyanakkor én is rosszabbul jöhetek ki belőle a végén, ha ő sem rendes. Nagyon nem pofonegyszerű, hogy hosszú távon mi a követendő viselkedés, a legsikeresebb stratégia – el is dilemmáztak ezen a tudósok jó sokáig.

1980-ban Robert Axelrod politikatudós a végére igyekezett járni, és egy nagyszabású tornára összeterelt rengeteg játékelmélettel foglalkozó tudóst és az akkori legjobb számítógépeket. Kipróbáltak, modelleztek, lefuttattak minden lehető stratégiát. Két fő különbség volt a stratégiák között: hogy „kedvesek”, vagyis együttműködésre törekvők, vagy támadók. Az jött ki, hogy ha több forduló van egymás után, és a számuk nem véges vagy kiszámíthatatlan, hogy mikor ér véget (ilyen az élet is, sok helyzet, és nem tudjuk, hol a vége), akkor hosszú távon a kedves stratégiák mindig előnyösebbnek bizonyultak. A legeslegjobb stratégia a megbocsátó volt. Újabb, ezúttal matematikai adalék a megbocsátás mellett. Vagyis ha a partner ellenségesen lépett (elárult), akkor én is őt, de ha ő elkezdett együttműködni a következő körben, akkor rögtön én is együttműködéssel reagáltam. Ebben a stratégiában is balekká vált az ember (a számítógép) néha. Akkor mindenképp, amikor ő kedves volt, a másik pedig elárulta. Fontos az, hogy ne tartsa fenn ezt a „balekséget”, és védje meg magát – de harag, bizalmatlanság és bosszú helyett azonnal váltson együttműködő és a másiknak bizalmat szavazó stratégiára, ha van jele a másik változásának, korrektségének.

Ez pusztán a matematika. De talán az életben is így lehet.

Milanovich Domi: Balekok nem léteznek hazug emberek nélkül 

Emlékszel A lúzer című, 2000-ben készült filmre Jason Biggsszel a főszerepben? Ez az egyik olyan vígjáték, amely a mainstream kultúrában középpontba helyezte a nagyon rendes, ám kissé szerencsétlen srác archetípusát. A főszereplő, Paul egy kisvárosból, egyszerű munkáscsaládból nyer felvételt egy rangos New York-i egyetemre. Idegen számára a nagyvárosi és felső középosztálybeli közeg. Rendkívül udvarias, őszinte, nem is számít arra, hogy visszaélhetnek a jószívűségével. Bizonyos értelemben naiv, könnyen gúny tárgyává válik. Karaktere megmutatja azt a 3 szempontot, amit szerintem érdemes sorra venni, ha a rendesség és balekság közti különbségeken gondolkodunk. 

• Társadalmi elvárásoknak való megfelelés. Nem mindegy, ki és miért mondja rád, hogy balek, lúzer, papucs, stb. vagy. Legtöbbször akkor használunk ilyen kifejezéseket, amikor valaki nem igazodik a csoport-hovatartozásai által diktált elvárásokhoz. Paul kilóg a menő nagyvárosi egyetemisták közül. Nemcsak a modorával, az öltözködésével (emlékszel a füles sapkájára?), hanem a beszédével is. De vegyünk egy másik példát. Azokra a férfiakra, akik nem dominánsak, egyenlőségre törekednek a partnerükkel, hagyományos értelemben nőies jegyeket is mutatnak, például gondoskodók, rámondják, hogy papucsok. Az emberek balféknek tartják a kedves főnököket is, mert azt szokták meg, hogy aki kompetens, az nem kedves, és fordítva. Lúzerség lehet a szorgalom is, vagy ha valaki nem akar sok pénzt keresni egy kapitalista társadalomban, hanem más, a versengéssel, fogyasztással nem összefüggő életcélokra helyezi a hangsúlyt. Ezek a kifejezések tehát általában arra szolgálnak, hogy az uralkodó normától való különbözést megbélyegezzék, és gyakran értékes viselkedéseket, tulajdonságokat címkézünk velük anélkül, hogy mélyebben átgondolnánk a jelentésüket.  

• A balekságot a hazugság hozza létre. Csak akkor léteznek balekok és lúzerek, ha ott van a dichotómia másik fele is, tehát vannak, akik kihasználják őket. Pszichológiai kutatások alapján jól tudjuk, milyen tényezők hajlamosíthatnak minket arra, hogy visszaélések áldozatává váljunk: ha például van kisebbségi identitásunk, idősek, nők, gyerekek, fogyatékossággal élő emberek vagyunk, kevesebb a hatalmunk, empatikusak vagyunk, alacsony az önértékelésünk vagy a múltban fájdalmas élmények értek minket. De ez nem jelenti azt, hogy a bántalmazás a mi hibánk lenne. Az átverés, a hazugság, a kihasználás mindig az elkövető felelőssége. Sosem annak kellene szégyenkeznie, aki mások szemében baleknak bizonyult egy helyzetben, azaz nem látott át a megtévesztésen, hanem annak, aki tudatosan visszaélt egy embertársa jóindulatával. 
• Az önérvényesítés fejlesztése. Mindezek mellett fontos, hogy emberek megtanulják felismerni a saját szükségleteiket, és azt, hogy hogyan álljanak ki mellettük, hogyan vállaljanak felelősséget a saját testi-lelki jóllétükért. Fejlesszék a nemet mondás képességét, és akkor is meg tudják húzni a határaikat, ha másoknak ez nem tetszik. Legyen szilárd énképük, kellő magabiztosságuk ahhoz, hogy kezelni tudják, ha valaki negatívan reagál arra, hogy ők épp nem akarnak segíteni, szívességet tenni. Minél kevésbé sérülékenyek, annál kevesebb az esély arra, hogy mások manipulálni tudják őket. Az önbizalom fejlesztése azt is jelenti, hogy könnyebben el tudják dönteni, ki méltó a bizalmukra.

Kuna-Várhelyi Gábor: A hiányaid tesznek áldozattá

Rendesnek lenni jó. Ha van miből, és úgy látom, valaki másnál ott a nélkülözés, miért ne adnék? Örülök, ha segíthetek, és jó látni, ha valakinek ettől jobb, könnyebb. Persze sokan vádolják az önzetlen adakozókat burkolt narcizmussal, azt állítva, hogy csak azért ilyen rendesek, hogy az énképüket fényezzék ezzel is. Hát lehet, de miért is olyan nagy baj ez? Én is szeretném jobb embernek látni magam, és időnként eleresztek még egy kis öndicséretet is, amikor önzetlen vagyok. Ártatlan módja ez az önjutalmazásnak, különösen, ha közben valaki más szenvedése enyhül ettől.

Ha van mögötte némi önzés, ha nincs, a rendességhez, ahhoz, hogy észrevegyem, hogy valaki hiányt szenved a környezetemben, kell egy fontos képesség: az empátia. Ennek birtokában tudjuk igazán megérteni, sőt át is érezni valaki más szenvedését. Ez pedig elengedhetetlenül szükséges a legfontosabb szeretetkapcsolataink működtetéséhez és megőrzéséhez. Nehezen, szenvedve szerethető az, aki híján van az empátiának, így önzésre és érzéketlenségre hajlamos. Aki így működik, ki van téve annak a veszélynek, hogy egyszer csak egyedül találja magát a világban.

De ahol van valódi empátia, ott nagy valószínűséggel megjelenik az altruizmus is, az a viselkedés, amikor akár a saját kárunkra is hajlandók vagyunk segíteni. Fontos kutatási terület volt ez nemcsak a pszichológiában, de az etológiában is, hiszen az altruizmus az állatvilágban is előfordul. Ott az elméletek mindig valami várható hasznot tételeznek fel, hiszen az állat visszakaphatja a szívességet, de legalábbis a hozzá közel állók túlélését, és a genetikai állományuk továbbörökítését segítheti az önfeláldozással. Az emberi altruizmus biztosan bonyolultabb ennél, hiszen számos példát ismerünk a valódi önzetlenségre.

Ez van tehát a rendesség mögött: empátia, altruizmus, és igen, néha egy kis önjutalmazás. De hogy lesz valakiből áldozat? Mi a különbség a valódi empátián alapuló altruizmus és a balekság között? Hogy ezt megértsük, nem a cselekedetekre, inkább a mögöttes mozgatórugókra érdemes koncentrálni. A valódi, önzetlen segítő a saját belső hangjára figyel. Ha eszerint a balatoni vihart nem a szoba biztonságából kell csodálni, hanem hajóba pattanni, és a veszélyt vállalva menteni a bajbajutottat, akkor ezt kell tenni. Egy kívülálló számára túl nagy áldozatnak tűnhet, mégis teljes a belső szabadság. Ezen a módon szeretném a jóemberségemet megvalósítani, ezért megteszem. Ezzel szemben a balek, az áldozat cseppet sem szabad. A szeretet hiánya, a mások általi elfogadás és elismerés vágya hajtja, ezért hajlandó alárendelődni. „Viheted a pénzemet, az időmet, a kocsimat, és nem baj, ha nem is hozod vissza, csak szeress!”. A hiány görcsössé tesz, és maga a szenvedő az, aki a legkevésbé tiszteli a saját határait, és szinte felszólítja a másikat ezek áthágására.

Ha valakivel ez a helyzet, ha túl sokat ad, és rendre feláldozza magát a segítő kapcsolataiban, sosem az önzés megtanulása a cél. Adni jó, de nem áldozatként. Ha egy fejlődési folyamat hatására beáll az egyensúly, enyhül a szeretethiány és fejlődik az önértékelés, a balekság is valódi önzetlenséggé fejlődik.