káros empátia

Az empátia hiánya áll az úgynevezett sötét személyiségtípusok (sötét triád), például a pszichopátia, a narcizmus, a szociopaták és a machiavellizmus középpontjában. Az ilyen személyiségzavarban szenvedőket magányos farkasként írja le a szakirodalom. Van azonban a sötét személyiségtípusoknak egy bizonyos alcsoportja, amely sikeres közösségi emberek, spirituális vezetők történeteit mutatja be. Az ilyen embereknek fontos eszköze az empátia, céljaikat valós empátiás képességük révén érik el.

Új ismeretek a beleérző képességről

Marsh és Cardinale kutatók 10 éve arra a következtetésre jutottak, hogy az empátia nem hiányzik teljesen a pszichopatákból sem. Majd 2013-ban újabb kutatás mutatott rá arra, hogy nincs összefüggés az agresszió és az empátia között. Ezek az ismeretek eloszlatták azt a hiedelmet, hogy az empátia két táborra osztja az embereket.

Egy 2020-as kutatás hívta fel a figyelmet az empátia komplexitására, és a sötét empaták létezésére. Heym és munkatársai úgy találták, hogy a sötét empatákban megjelennek a sötét személyiségtípusokra jellemző vonások magas empátiás szint mellett. 

Hogyan lehet az empátiát fegyverként használni

Az empátia nem csupán arról szól, hogy érzelmi szinten képesek vagyunk átérezni valakinek az érzéseit, ez az affektív empátia. Ezenkívül van még két formája az empátiának: a kognitív és a szomatikus empátia.

A kognitív empátia a másik nézőpontjának megismerésére és megértésére való képesség, segít intellektuálisan beleélni magunkat valaki más helyzetébe. Sok sötét személyiségtípus megszállottan figyeli a környezetét, filmeket és televíziós műsorokat elemez, hogy megtanulja a „normális emberi reakciókat” az érzelmi mimikrihez. Vagyis, hogy kifejlessze kognitív empátiáját. De mindez nem jelenti azt, hogy képessé válik az affektív empátiára is. 

Agyi aktivitásméréssel foglalkozó kutatások feltárták, hogy azok, akik erősen mutatják a pszichopátia jellemzőit, saját fájdalomra vonatkozó vizualizációjuk átlagos agyi aktivitást eredményezett, míg más fájdalmával kapcsolatban esetükben az érintett agyi régiók nem váltak aktívvá. Ez magyarázza azt, hogy a sötét személyiségtípusok, akik a „helyes viselkedést” mutatják (pl. értő figyelem vagy szex utáni intimitás), kellemetlenül érzik magukat, ha valaki szorong a társaságukban.

Az empátia káros oldala

Az empátia nem pusztán együttérzés. Léteznek olyan kapcsolódó reakciók, mint a szadizmus vagy a megvetés, amik rámutatnak az affektív disszonancia létére. Azok például, akiket élvezettel tölt el az, ha másokat hülyére vehetnek, vagy akik undorodnak a túláradóan boldog emberektől, esetleg bevallják, hogy kéjes élvezetet élnek át, ha mások feldühödnek, mások diszkomfortérzésétől érzik jól magukat.

Paul Bloom, Yale-en oktató professzor, Against Empathy (Az empátia ellen)című könyvében arról ír, hogy még a jó szándékú empátia is rossz útmutató az erkölcsi érveléshez, és immunissá tesz minket a tömegek szenvedésével szemben. Azt állítja, hogy 

Másodszor, az empátia nem kalkulál, ez azt jelenti, hogy „nem figyel az 1 és 100 vagy 1 és 1000 közötti különbségre. Az empátia miatt gyakran többet törődünk egyetlen emberrel, mint 100 vagy 1000 emberrel, például többet törődünk egy eltűnt vonzó fehér lánnyal, mint 1000 éhező gyerekkel, akik nem úgy néznek ki, mint mi, vagy nem ott élnek, ahol mi élünk. 

Ez a való életben azt jelenti, hogy az empátia torzítja a döntéshozatali folyamatainkat. Ha például egy olyan csoport tagja vagyunk, amely az empátia lángját szítja egy bizonyos ügy vagy csoport iránt, akkor a csoportdinamika, csoportnyomás miatt az érzéseink polarizálódhatnak, ami létrehozza az ellenségképet. Ez végül oda vezethet, hogy gyűlölni kezdünk más csoportokat, ami tettlegességig is elvezethet.

Hogyan árthat neked a saját empátiás képességed

Néha túl sok empátiát érzünk valaki más iránt. Azon vesszük észre magunkat, hogy magyarázkodunk mások helyett, vagy eltűrjük a bántó viselkedésüket. Ha ezt kombináljuk egyfajta szolgalelkűséggel, akkor az empátiának hitt erősségünk könnyen életünk megkeserítője is lehet. 

Csak azért, mert megértjük másvalaki viselkedését, még nem jelenti azt, hogy elnézhetjük neki, hogy rosszul bánik velünk. Ez nem indokolja azt sem, hogy megbocsássunk mindenkinek, aki bántóan viselkedik velünk.

Az empátia mint az áldozattá válás mentsége

A fentiekhez kapcsolódik, hogy a túlzott empátiának és a sértettségnek létrejön egy másodlagos hozadéka, ha ez mind összefonódik az ember identitásával. Vagyis egyfajta örökös áldozatszerepre kárhoztatjuk magunkat. A probléma azzal, ha nincsenek határaink, az, hogy még több szenvedésnek tesszük ki magunkat, és idővel még tehetetlenebbnek érezzük magunkat. Így válhatunk könnyen a sötét személyiségtípusok áldozatává is.

Vagy ami még rosszabb, néha azt gondoljuk, hogy mivel empatikusak vagyunk, és sok mindenen mentünk keresztül, ezt ürügyként használhatjuk arra, hogy másokat fegyelmezzünk, elítéljünk. 

Az énhatárokat feloldó empátia

Az affektív empátia előidézheti, hogy összemossuk magunkat valaki mással, eltűnnek az énhatáraink. Ha valaki közel áll hozzánk, akkor a fájdalmát szinte magunkénak érezzük, a személyes szorongása átragad ránk. Az ettől való félelem sokakat arra késztet, hogy szociálisan visszahúzódjanak, hogy megvédjék magukat az érzelmi kiégéstől, ami azt jelenti, hogy a túl sok affektív empátia elszigetelhet másoktól. Ilyen jellegű kiégésről sok segítő szakmában is beszámolnak.

Milyen az egészséges empátia

A lényeg, hogy tisztában kell lennünk azzal, az empátia nem a világ bajainak csodaszere, és hogy csak azért, mert valaki látszólag némi empátiát tanúsít irántunk, még nem jelenti azt, hogy jót tesz nekünk, vagy a jó szándék vezérli. A legtöbben belefutottunk már olyan emberbe, akivel mérgező vagy ambivalens kapcsolatunk épült ki, akinek a kellemetlen viselkedésével azért voltunk elnézőek, mert korábban empátiára utaló viselkedést tanúsított.

Ne hagyjuk tehát, hogy az empátia legyen a gyenge pontunk. Egyre több kutatás eredménye vezet arra, hogy az együttérzés egy sokkal jobb gyakorlat. Ez azt jelenti, hogy csak azért, mert látunk valakit fájdalmában, ne jelentse azt, hogy fel is vesszük a fájdalmát; attól még törődhetünk vele, és tiszteletben tarthatjuk az aggodalmait. Ezzel tudjuk az énhatárainkat megtartani.