Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miért vált ilyen kényelmetlen szóvá a „néni” és a „bácsi”? A válasz mélyebben gyökerezik bennünk és a társadalomban, mint gondolnánk.
A néni-bácsi kifejezést több helyzetben is használjuk a mai magyar társadalomban. Egyrészt a gyerekekre rárótt tiszteletadás jele, hiszen minden felnőttet ezzel a kiegészítéssel kell megszólítaniuk. A másik, ami rögtön beugrik, ahogyan kórházakban, szociális intézményekben az idős embereknek eltűnik a keresztnevük, és csak Kovács néninek, Tóth bácsinak szólítják őket. A harmadik pedig az a döbbenet, ami akkor éri az embert, mikor először lenénizik valahol. Minden van, és annak az ellenkezője is, de azért nem hiszem, hogy sokan lennének körülöttünk hatvanötön–hetvenen túl, akik boldogan azonosulnának ezzel a szereppel. Legfeljebb hozzászokunk, mert hát nincs más választásunk.
A nénik és bácsik nem rúgnak labdába
Ennek pedig nem csupán az az oka, hogy a legtöbb ember nem annyi idősnek érzi magát, amennyi, sőt, sokan egyenesen kortalanok maradunk belül – hiszen még ha szokásaink, igényeink változnak is, lényegünk érezhetően ugyanaz marad.
Hanem az is, hogy a tisztelet, amellyel gyerekkorunkban néniztünk, bácsiztunk, a későbbiekben kiütközik, mennyire üres volt
– még ha valaki lojálisan is teszi hozzá egy ember neve mellé ezeket a szavakat, az általában nem jelent mást, mint a kor respektálását, ami nem annyira rólunk szól, tehát nehéz értékelni is. De még mindig ez a jobbik – és ritkább – eset.
Valójában akit lenéniznek, azt le is írják a mai világban. Itt a siker időben, pénzben, sokak által megtapsolt teljesítményben mérhető, ahol elsősorban nagy arcúnak, erőszakosnak vagy jól helyezkedőnek kell ahhoz lenni, hogy mindezt elérjük –
a nénik és a bácsik nem igazán rúgnak labdába.
A gerontofóbia, ahogy egyéb előítéletek is, mindenhol ott van
A minap egy ünnepelt alkotóművésztől hallottam, hogy ő bizony csak ötven – na jó, hatvan – éves koráig akar aktív maradni, mert utána az ember lényegében már nem tud hitelesen, érdekesen, művészi értékkel reflektálni az őt körülvevő világra.
Ez a mondat megragadt bennem. Nem csak azért, mert nyilvánvalóan nem igaz – elég, ha csak Mészöly Miklósra, Judi Denchre vagy Louise Bourgeois-ra gondolunk, és a sort a művészettől a tudományig hosszan sorolhatnánk –, hanem azért is, mert pontos lenyomata annak a belénk ivódott, rejtett gerontofóbiának, ami a társadalmunkban sokszor már reflexszerű. A gerontofóbia – az idősektől való félelem, idegenkedés vagy lenézés – nem diagnózis,
hanem kulturális és szociálpszichológiai jelenség.
Globális a probléma
A WHO 2021-es jelentése szerint világszinten a felnőttek kétharmada rendszeresen használ életkori sztereotípiákat, amelyek az időseket tehetetlennek, zsémbesnek, értéktelennek mutatják be. (Forrás: Global report on ageism, WHO, 2021 – kereshető: “WHO Global Report on Ageism PDF”)
Magyarországon sem jobb a helyzet. Egy 2023-as ELTE PPK kutatás kimutatta, hogy az emberek 60 százaléka szerint az idősek „nem képesek követni a mai világot”, 40 százalék pedig úgy véli, hogy „csak a fiataloké a jövő”. (Forrás: “Az életkorral kapcsolatos attitűdök Magyarországon – ELTE PPK, 2023”)
„Már nem te vagy a célcsoport”
Az EU-s átlaghoz képest jóval alacsonyabb nálunk az idősek foglalkoztatottsága, és ez sem csupán gazdasági kérdés, hanem a társadalmi előítéletek jele is. 2010-es adatok szerint az 55–64 éves korosztály aktivitási aránya az EU-ban átlagosan 46,3 százalék, ezzel szemben nálunk ez csupán 34,4 százalék volt – miközben például Romániában és Szlovákiában is 40% fölött mozgott, Svédországban pedig elérte a 70,5 százalékot.
Nem kizárólag a nyugdíj vagy az egészségi állapot akadályozza az idősebbeket a munkában – gyakran megjelenik az a kimondatlan üzenet, hogy „ennyi idősen már nem te vagy a célcsoport”, ami sokakat visszatart a pályán maradástól. Ez pedig a gerontofóbia egyértelmű megnyilvánulása:
az életkor alapján történő rendszeres hátrányos különbségtétel, amely nemcsak az identitást mérgezi, hanem az egyének társadalmi részvételét is korlátozza.
A gerontofóbia következményei mélyre hatnak
A gond ezzel nem csak az, hogy torzítja a valóságot – hanem hogy társadalmi kirekesztést és önértékelési válságot okozhat, sőt egészségügyi következményei is lehetnek. A WHO szerint az életkori diszkrimináció növeli a depresszió, az izoláció és a korai halálozás kockázatát. És mindezt sokszor nem bántásból tesszük egymással, hanem megszokásból, felszínes gondolkodás eredményeképp.
Nem annyi a tét, hogy ha megérjük, nekünk lesz rossz
A gerontofób hozzáállás mindeközben nem csak az idősek önértékelését rombolja, hanem a társadalmat is szegényebbé teszi. Az idősek kizárásával értékes tudás, élettapasztalat és közösségi bölcsesség vész el – miközben a fiatalabb generációk elveszítik a kapcsolatot a múlt tanulságaival. Ha az időseket csupán teherként vagy „múltként” kezeljük, azzal megszakítjuk a társadalmi folytonosságot, és megfosztjuk magunkat attól a belátástól, amit csak egy hosszú életút adhat. Az igazán fenntartható, egészséges társadalmakban az időskor nem zárójel, hanem a kollektív tudás aktív része.
Egyik korosztály sem mindig könnyű eset, ez sem az
Semmi nem törvényszerű, de idős korban az ember lelassulhat, óvatosabbá, aggodalmaskodóbbá válhat. Különösen, ha nem tud jól aludni, állandó fájdalmakkal él, és/vagy anyagi gondjai már kilátástalanok – akár érzékenyebb, szekírtabb, egyszóval nyűgösebb is lehet, mint amilyennek korábban megismertük. (Az időskori depresszió jellemzően nem tipikus tünetei is pont ezek.)
Az élethossz alatt kapott lelki sérülések, amelyekkel a rohanó világ sodrásában nem foglalkoztunk, ilyenkor benyújthatják a számlát.
Szóval valóban meglehetnek ennek a kornak is a nehézségei – befelé és kifelé egyaránt. De a belső érték, nyilvánuljon az meg akármiben – vagy akár ne nyilvánuljon meg egyáltalán – töretlen marad. A gerontofóbia, mint minden leegyszerűsítő címke, előbb-utóbb viszont belülről is elkezd igaznak tűnni.
Mindenkire hatással van, hogy „minek nézik”
Egyik családi szállóigénk nagyanyámtól származik, aki gyerekorvos volt és az Angolkisasszonyoknál nevelkedett – később pedig nem sokban engedett az ott elsajátított erkölcsi gyeplőn. Az egyik apáca, aki tanította gyerekkorában, azt mondta rá, hogy riszálja a fenekét. Amit nagyanyámat ismerve igen nehéz elképzelni, és akkor enyhén fogalmaztam. Húsz évvel később egy osztálytalálkozón mosdóba menet nagyanyám elsétált ennek az apácának az asztala mellett, és azon kapta magát, hogy „riszálja a fenekét”. Így válik valósággá az, amit ránk vetítenek. A ráncokat fel lehet varratni vagy meg lehet velük békélni. De a gerontofóbiára nem lehet se felkészülni, se hatékonyan védekezni ellene.
Ha érdekel, milyen lehet az öregedés valójában, ezt a cikket ajánljuk.
