Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Erkölcsi fejlődésben az emberek mindössze tíz százaléka jut el az egyetemes etikai elvekhez való igazodás szakaszába, és látja be, hogy az emberi élet tisztelete akár még a törvénynél is fontosabb. Az a BKV-alkalmazott, aki néhány napja vészhelyzetben megtagadta az életmentéshez szükséges defibrillátor használatát, nyilvánvalóan nem tartozik ebbe a tíz százalékba. Vélemény.
December 3-án kis híján tragédia történt a Határ úti metrómegállónál. Mint a híradások beszámoltak róla, egy idős férfi rosszul lett, a segítségére sietők pedig a BKV forgalmi irodájának munkatársától próbálták elkérni az állomáson ilyen helyzetekre rendelkezésre álló defibrillátort. A forgalmi irodában dolgozó BKV-alkalmazott azonban nem adta oda az eszközt, arra hivatkozva, hogy azt „csak a metró területén lehet használni”. A hölgy, noha látta, hogy újraélesztés zajlik, később sem segített: „Nem adta oda. Csak a kifogások: »már jön a mentő«, »csak a metró területén lehet használni«, »tudja valaki használni?!« stb.” – írta meg az Index az eset egyik résztvevőjének a közösségi médiában közzétett posztja alapján.
A BKV a defibrillátorról
A BKV természetesen véletlenül sem utasította arra az alkalmazottat, hogy tagadja meg a segítségnyújtást, hiszen, mint nyilatkozták, „a BKV-nál nincsen olyan szabályozás vagy előírás, amely tiltja a metró területén elhelyezett defibrillátorok metróterületen kívüli alkalmazását, különösen nem vészhelyzet esetén”. Sőt: „a megfelelő eljárás nem a készülék átadása lett volna, hanem az, hogy az ügyeletes maga viszi ki a defibrillátort a rosszulléttel küzdő személyhez, és közreműködik annak szakszerű használatában”.
Féltette a defibrillátort, vagy félt dönteni?
Vajon miféle értékrend, miféle etikai mércék alapján döntött úgy az illető, hogy kifogásokat keres ahelyett, hogy odaállt volna segíteni? Mi kellett volna ahhoz, hogy ha már segíteni nem mert, nem akart vagy nem tudott, ne akadályozza azokat, akik éppen egy embertársuk életéért küzdenek?
Bepánikolt? Féltette a rábízott eszközt? Féltette az állását, hogy őt fogják felelősségre vonni, ha az eszköznek baja esik?
Félreértett valamit, amikor tájékoztatták a defibrillátor használatáról? Vagy nem mert önállóan dönteni, és mivel nem volt a közelben senki, aki helyette döntött volna, inkább úgy határozott, hogy nem tesz semmit, mert abból nem származhat semmi baja? Mert nem valószínű, hogy emberi gonoszságból cselekedett: legalábbis szeretném azt hinni, hogy készakarva, szánt szándékkal senki nem tagadja meg embertársától az életmentő segítséget.
Etikai dilemmák
Mentálhigiénés képzésem során etikát is hallgattam. Emlékszem, a Semmelweis Egyetemen dr. Kovács József előadása mennyire izgalmasan közelítette meg ezt – a gyerekek iskolai tankönyve alapján igen száraz és kissé a levegőben lógó – tárgyat. Szó esett például Lawrence Kohlberg amerikai pszichológus elméletéről az ember erkölcsi fejlődését illetően. Kohlberg szerint ez szakaszosan zajlik, következtetéseit pedig a következő példára adott válaszok alapján vonta le. „Heinz felesége rákban haldoklik. A gyógyszer, ami megmenthetné, a helyi gyógyszerész birtokában van, aki 2000 dollárt kér érte, holott a gyógyszer előállítása csak 200 dollárt tesz ki.
Heinz nem tudja összegyűjteni a pénzt, így döntenie kell: betörjön-e a patikába, hogy ellopja a gyógyszert?”
Az erkölcsi fejlődés szakaszai
A prekonvencionális erkölcsi szinten lévő, nyolc-tíz éves gyerekek szerint nem szabad lopnia, hiszen akkor börtönbe kerül. (Ebben az életkorban a gyerekek legfőbb erkölcsi iránytűje a büntetés elkerülése és a jutalom megszerzése.) A konvencionális szakaszban, 11-13 éves kor között a gyerekek azt tartják szem előtt, hogy a család és a környezet, különösen a tekintélyszemélyek, mit várnak el tőlük. („Meg kell mentenie, mert jó férjnek kell lennie, de a börtönt is vállalnia kell” – gondolhatják.) Aki viszont el jut a posztkonvencionális szakaszba, már nem mások elvárásai, hanem az alapvető jogok és emberi értékek szerint fog dönteni. Hogy mik ezek? Például az élet tisztelete, az emberi méltóság tisztelete, a jogok egyenlősége.
Meglepő, de Kohlberg szerint az emberek mindössze 10%-a ér el idáig.
A BKV-alkalmazott valószínűleg nincs közöttük, hiszen képtelen volt önálló, erkölcsi alapon álló, az emberi élet védelmét mindenek elé helyező döntést hozni: olyan előíráshoz ragaszkodott, ami ráadásul nem is létezett.
Megmenteni öt embert – de milyen áron?
Képzeljük el – szólt egy másik példa etikaórán –, hogy egy vonat elszabadult, és megállíthatatlanul száguld öt vasúti munkás felé, akik a sínekhez vannak kötözve. A mi kezünkben van a váltó, dönthetünk arról, hogy kisiklatjuk-e a vonatot. Ha megtesszük, megmenekül öt ember, de a másik vágány sem üres, ott egy ember fekszik lekötözve.
Vajon van-e helyes döntés ebben a helyzetben, és ha igen, mi az? Merünk-e döntést hozni egyáltalán?
Döntésnek számít-e ebben az esetben, ha nem avatkozunk közbe?
Haszonelvűség vagy a törvények ereje?
Etikai alapállása szerint az ember lehet utilitarista vagy deontológus. Előbbi szerint egy cselekedet erkölcsi helyességét az határozza meg, hogy az mennyire növeli a lehető legtöbb ember számára a boldogságot (ennek dallamos görög neve az eudaimonia). Az utilitarista, a fenti villamospéldánál maradva, meghúzná a váltót, így öt embert megmentene, egyet viszont halálra ítélne. A deontológia szerint viszont az embernek vannak morális kötelességei, így tetteinket jogaink és kötelességeink alapján kell értékelni, tehát a villamos-problémában a beavatkozás gyilkosságnak számít, és elfogadhatatlan. Pszichológiai kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy ha van egy személyes szál, látjuk az illető arcát, sőt, talán ismerjük is őt közelebbről, nem tudunk utilitarista módon dönteni.
Talán nem kell különösebben magyarázni, hogy a fenti példában nincs helyes válasz, nincs jó döntés: mindkét választási lehetőség tragédiával jár és lelkiismeret-furdaláshoz vezet. (Ugyanezzel a témával foglalkozik William Styron Sophie választása című regénye, illetve az abból készült film is.) Ahhoz viszont nem kell feltétlenül erkölcsi magaslatokon állni, hogy belássuk: ha egy vonatot kisiklatva (vagy egy defibrillátort használva) megmentjük egy ember életét, legyen bármekkora is az anyagi kár, az emberi élet elsőbbséget élvez.
„Ne árts!” – így hangzik a mondat, amit minden segítő szakembernek és orvosnak szem előtt kell tartania. Azaz, ha nem tudunk segíteni valakin, legalább ne ártsunk. Lehet, hogy nemcsak nekik kellene ebben a szellemben végezni a munkájukat, hanem mindenkinek, mindannyiunknak. És az is lehet, hogy nemcsak az iskolában, etikaórán kellene hasonló kérdésekről gondolkodni, hanem csak úgy, magunkban is. Talán jobb hely lenne a világ.
Ha szívesen olvasnál arról is, milyen pszichológiai kísérleteket végeztek hasonló témában, ezt a cikket ajánljuk.
