véleménycikk - Dívány

Erkölcsi fejlődésben az emberek mindössze tíz százaléka jut el az egyetemes etikai elvekhez való igazodás szakaszába, és látja be, hogy az emberi élet tisztelete akár még a törvénynél is fontosabb. Az a BKV-alkalmazott, aki néhány napja vészhelyzetben megtagadta az életmentéshez szükséges defibrillátor használatát, nyilvánvalóan nem tartozik ebbe a tíz százalékba. Vélemény.

Ma már ott tartunk, hogy a főzés, a családért tett erőfeszítés nem értéknek, hanem időpazarlásnak számít. A postafiókomban landolt egy sajtóanyag, ami tökéletes példája annak, hogyan lesz a gondoskodás értéke a fogyasztói társadalom áldozata.

Hol voltál eddig, Domi? Miért csak most írsz a Meseországról, mi ez a fáziskésés? Még egy bőrt le kéne húzni a témáról, igaz? Pont, amikor végre elült a vihar, és ismét az a legnagyobb hír az országban, hogy Gabriela Spanic elárulta: a kedvenc könyve a Biblia. Kelet-európai felmenői is vannak, azt mi már rég tudtuk. Oké-oké, nem fogok terelni. Ez a cikk azért készült el ilyen későn, mert totál ki vagyok égve.

Irgalmatlanul nehéz év volt az idei. Nemcsak azért, mert a koronavírus-járvány miatt teljesen megváltozott az életünk, hanem azért is, mert ebben a rendkívül beszorított helyzetben minden eddiginél kevesebb lehetőségünk volt kifejezni a tiltakozásunkat. Pedig jócskán volt okunk felháborodni. Legyen szó mesekönyvekről, Facebook-posztokról, dokumentumfilmekről vagy törvénymódosításokról, mindenről igyekeztünk elmondani a véleményünket.

Szeptemberben elmentem a kedvenc festőm kiállítására (jó, személyesen kábé csak őt ismerem, de attól még nagy favoritom). Miért innen indítod a sztorit, Domi? Várjatok, mindjárt kiderül. Szóval épp veszem fel a szemüvegemet a galéria alagsorában, hogy megszemléljem a műveket, amikor egymásba botlunk egy régi ismerősömmel. Szép ez a találkozás: csak nevetünk, beszélgetünk, nevetünk, beszélgetünk, már rég fent borozik mindenki, én meg még egy képet sem láttam. Ekkor meséli el, hogy nagy újság van náluk. Mondd már, mi az! Pár hét múlva érkezik hozzájuk egy gyerek, akit örökbe fogadnak a férjével. Én tervezek-e ilyesmit, kérdezi tőlem, sugárzik az arca. Még nem tudom, válaszolom. Arról persze sejtelmem sincs, hogy alig két hónap telik el, és Magyarországon nekem ilyet már soha többé nem lehet.

„Ez a téma irtó fontos, szóval bármikor írhatsz róla” – biztatott Balázs, a főszerk, amikor arról kérdeztem, para-e, ha a Sztárban sztár előző ELŐTTI adásáról készítek véleménycikket. Azt is hozzátette, szerinte az egész műsor ettől függetlenül is elég ciki. Mielőtt felhorkannátok, megsúgom: szerintem sincs igaza. Már majdnem neki is elkezdtem érvelni, hogy de hát ott van a Tilla, meg a Tóth Andi, meg a zsűritagok kedvessége, hogy egymás legszarabb poénjain is nevetnek... de inkább befogtam, és örültem, hogy zöld utat kaptam a munkához. Mert ami október 25-én történt, amellett tényleg nem kéne szó nélkül elmenni.