Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mi az: egy hely, ahol pontosan tudod, mikor ül vécére a szomszéd, mikor fürdik, vagy hogy épp mit főz? Naná, hogy a megfejtés a panellakás, amelyet lehet szeretni vagy nem szeretni, attól még emberek tízezreinek otthonát jelenti.
A 60-as évektől kezdve egészen a 80-as évek végéig sok szakmunkásnak adott biztos munkát a panelházak építése. Magyarország első „kockái” Dunaújvárosban épültek meg, amelyek teljes emelet magas, egész szoba falát kiadó paneljeit még a helyszínen öntötték ki vasbetonból, majd daruval emelték a helyükre.
Ez még egy meglehetősen lassú folyamat volt, ám hamarosan egy újabb technológiának köszönhetően felgyorsult az építkezés.
Hála a házgyáraknak, amelyek első, szovjet típusa a Szentendrei út 101. címen, a 43. számú Állami Építőipari Vállalat égisze alatt nyílt meg.
Úgy illesztették össze, mint a kirakót
„A házgyárban épített blokkokat úgy rakták össze, mint a puzzle-darabokat, és amikor az épület szerkezetkész lett, jöttünk mi a belső munkálatokhoz, az ajtók ablakok mázolásához, a festéshez, a gletteléshez és a tapétázáshoz” – emlékszik vissza a ma is szobafestőként dolgozó Fehér B. István, aki már 1984-től, a szakmunkásképzőben töltött évei alatt is dolgozott, többek között részt vett a gazdagréti lakótelep építésében. Noha ő maga nem is fordult meg a Szomszédoknál, emlékei vannak a forgatásról, a munkatársait hívták ugyanis Vágási Feriék lakásába tapétázni.
Mi, nézők, ebből már csak azt láthattuk a televízió képernyőjén, ahogyan Vágási Feri a munka utolsó simításait végzi a beköltözés után. (A videón az első évad összes jelenete, amelyben Vágási Feri karaktere szerepel.)
Elrejtett múlt a tapéta alatt
De kanyarodjunk most vissza a panelekhez és a születésükhöz, amelyekről István igencsak sokat tud mesélni. Szobafestői pályafutása alatt ugyanis több ezer lakásban járt, amelyekről időről időre szívesen is mesél. István arra a kíváncsi kérdésünkre is válaszolt, tényleg igaz-e, hogy az akkor igencsak divatos virágmintás és kesztölci tapéták alatt találkozhatunk meglepő érdekességekkel.
Szám és dátum szerint még ma is meg lehet találni a meózások nyomait, akkor ugyanis, ha megfelelőnek tartották a minőséget, pecsétet nyomtak a falra.
„De volt, hogy a tanulók firkálták össze festés vagy tapétázás előtt, ezek nyomaival már én is többször találkoztam” – avat be a paneltitkokba István, aki azt is elárulta, hogy a falak néhol még hentesektől szerzett zsírpapírokat is rejtenek.
„Nemcsak a panelekben, hanem a régi bérházakban is a falak rossz állapota miatt alaptapétát, úgynevezett makulatúrát tettünk fel, hogy az illesztéseknél megelőzzük a szétnyílásokat.”
„De nem volt mindig ilyen papírunk, ekkor jött a hentesektől szerzett csomagolópapír vagy az akkori újságok. Elég érdekes elolvasni mondjuk az 1977. november 25-i eseményeket a tapéta alatt” – teszi hozzá István, aki még azokra az időkre is emlékszik, amikor maguk főzték az orrfacsaró enyves festéket, amelyet dobhattak is a kukába, ha nem találták el jól az arányt.
Titkok a kád vaslemezei mögött
Hihetnénk azt, hogy izgalmakat csak a falak rejthetnek, de ez azért nem teljesen így van. Mert bár a munkákhoz szükséges raktárakat, öltözőket és étkezőhelyeket általában a földszinti lakásokból vagy az épülő házak között ideiglenesen felállított konténerszerű építményekben alakították ki,
előfordult, hogy a munkások a félkész panelházakban ebédeltek.
Ezekben a lakásokban így a későbbi felújításoknál nemritkán kerültek elő például a munkaközi szünetből ottmaradt tejeszacskók vagy sörösüvegek a kádakat eltakaró vaslemezek vagy a vécé hátfala mögött.
Néhány hét alatt elkészültek a lakások
István azt meséli, hogy egy lakásban általában ketten-hárman dolgoztak egyszerre. Volt, hogy a villanyszerelő után érkeztek ők, de előfordult olyan is, hogy a kőművesmunkákkal egy időben került sor a festésre is. A munka utolsó fázisa a szőnyegpadló és a parketta lefektetése volt, természetesen attól függően, hogy a leendő lakók mit rendeltek az új otthonukba.
Egy háromfős brigád úgy két-három hét alatt ki tudott festeni egy lakást, a csempézéssel pedig körülbelül két hét alatt végeztek.
Ezekkel egy időben, folyamatosan ment a villany- és a vízszerelés is, ami nagyjából egy-másfél hetet vett igénybe, és ugyanennyi ideig dolgoztak a szőnyegpadlósok meg a parkettások is. Gyakorlatilag néhány hét alatt elkészült egy tízemeletes ház összes lakása” – sorolja István.
Öregek, de még bírják
Fehér B. István szerint meglehetősen kényes kérdés az, hogy hány évet bírnak ki ezek a házak, hiszen eredetileg ötven évet jósoltak nekik, legtöbbjük mégis már jóval „túlélte a korát”. A szakember is óvatosan fogalmaz, hiszen mint mondja, miután nem statikus, csak a témában összegyűlt adatokra hivatkozva tudja azt mondani, hogy a szerkezeti állapottól függően remélhetőleg még húsz-negyven évet kibírnak az épületek.
