Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Noha ő mindig a jó oldalon állt, Végh József nevét egyszerűen lehetetlen nem összekapcsolni a bűnnel. Kriminálpszichológusként sok veszélyes bűnözőt sikerült megszelídítenie, sőt, már nyugdíjas volt, amikor a 2007 májusában történt Széna téri túszdráma főszereplőjének szemébe nézve igent mondott arra, hogy az, ha úgy adódik, alsó lábszáron lőheti. De hogy Végh József „nyeszlett, szorongó gyerekből” hogyan válhatott Magyarország első számú túsztárgyalójává, arról ő maga mesél. Interjú.
Nagyon sűrűek a hétköznapjai, hogyan, mivel telnek?
Az elmúlt héten különleges rendeltetési erők egy csapatának, vagyis a misszióba készülő katonáknak tartottam egy egyhetes tréninget. Most a NAV-hoz megyek egy taktikai tréning miatt, utána pedig Szegedre azokhoz a rendőrökhöz, akik fogadják a bejelentéseket, a hívásokat, és kezelik a különleges eseményeket – balesetet, öngyilkosságot, fenyegetést, robbantással fenyegetést.
Végh József
Pszichológus, kriminálpszichológus, coach és szervezetfejlesztő tréner, aki korábban túsztárgyalóként is dolgozott, valamint pszichológusként rendvédelmi szerveknél és a büntetésvégrehajtásban. Az ő nevéhez köthető a lélektaktikai tréning módszer is, amely a profi érzelmi működésmóddal teszi lehetővé a tökéletes szakmai szerep ellátását. Végh József ezek mellett több olyan kutatásban is részt vett, amelyek az extrém stressz hatását vizsgálták rendőrök és sportolók körében.
Azt írta magáról a bemutatkozójában, hogy szorongó, nyeszlett gyerek volt. Gondolta volna akkor, hogy egyszer ilyen, hétköznapinak nem mondható hivatása lesz?
Azt nem gondoltam, hogy mi nem leszek, azt inkább, hogy mi leszek. Gyerekkorában mindenki megír egy forgatókönyvet, egy élettervet, amelyet aztán beteljesít anélkül, hogy tudná, mit miért tesz. Az enyémben azt írtam meg, hogy valami különleges, rendészeti jellegű szakmát fogok művelni, és pszichológus leszek, hogy a sanyarú sorsú gyerekeknek tudjak segíteni. Ettől az elhatározástól kezdve a pszichológia tudásanyaga, mint a kosz, ragadt rám, nem kellett különösebben tanulni.
És hogyan jött a katonatiszti elképzelés?
Miután nyeszlett voltam, azt gondoltam, katonatiszt leszek, azok szép szál, erős, bátor gyerekek. Először tiszti iskolát végeztem, aztán szép lassan bejártam az utamat.
Úgy tudom, az út előtt egy teljesen más területen is kipróbálta magát.
Traktoros voltam. Miután elvégeztem a mezőgazdasági gépészeti szakközépiskolát Palánkon, egy háromnegyed évig dolgoztam lánctalpason. Az olyan jó időszak volt!
Miért volt az olyan jó?
Szabadon éltem, vidéken dolgoztunk, ott, ahol éppen volt valami földmunka. Reggel nekiálltunk, estig dolgoztunk, 12 óráztunk, toltuk a földet ide-oda.
Aztán jött a büntetés-végrehajtás?
Amikor elvégeztük a tiszti iskolát, jöttek toborozni a börtönbe nevelőtisztnek, pedagógusnak. Ez illeszkedett a tervhez, azért választottam, mert azt gondoltam, hogy itt lehet segíteni az embereknek, akiknek majd megmondom a tutit, a frankót.
Hát nem sikerült megmondani a tutit, a frankót, mert én sem tudtam, mit hogy kell csinálni, de azért igyekeztem.
Az egyik elítélt azt kérdezte tőlem: „tudja, mi a különbség közöttünk?” Azt válaszoltam, nem, mire ő: „az, hogy én szabadulok, maga meg marad”. Tizenhét évet maradtam. Nagyon sokat tanultam tőlük.
Mit?
Csibészséget, gondolkodásmódot, értelmezést. Nagyon nehezen szokták elfogadni, hogy a börtön áldozatokkal van tele. Ahhoz, hogy újra és újra áldozat legyen, butaságot kell csinálnia: üldözni kell a környezetét normaszegéssel, bántással, bántalmazással, hogy újra és újra áldozatként élhessen, mert gyerekként is áldozat volt. Ütötték-verték.
Azt mondta, hogy a börtönben kezdte megtanulni a feltétel nélküli elfogadást. Ezt hogyan lehet elsajátítani?
Én a Carl Rogers-típusú pszichoterápiát tanultam, akinek három alaptétele van: a feltételi elfogadás, az empátia – de nem akármilyen empátia – és a kongruens, hiteles kommunikáció. A feltétlen azt jelenti, hogy az embert fogadom el, nem azt, amit tesz. Különben nem tudnám megismerni, és ellenállás lenne bennem vele kapcsolatban. Az empátia azt jelenti a rogersi megközelítésben, hogy felfedezni a világot a másikkal közösen úgy, ahogyan azt ő látja. A kongruens, hiteles kommunikációra pedig azt mondom, amit gondolok, és nem rejtem véka alá a véleményem, legyen az bármilyen is.
Azokról az elítéltekről van mostani információja, akikkel egykor dolgozott?
Nagyon kevesekről tudok, de nem szoktam kutakodni, joguk van úgy élni, ahogyan azt ők jónak látják. Van olyan túszejtő, akiről tudom, hogyan alakult az élete, miután sikerült neki nem meghalni, öngyilkosnak lenni és másokkal végezni. Ismerek olyat, aki azóta egyetemet, főiskolát végzett, vagy befejezte a középiskolát.
Jó néhányuknak jó úton haladt tovább az élete.
Hogyan emlékszik vissza az első túsztárgyalására?
Baján volt 1993-ban, egy középiskolás gyerek ejtette túszul öt diáktársát. A történet egy értelmes gyerekről szólt, akinek voltak korszakai. Ebben az időszakban éppen a kommandós korszakát élte, fekete ruha, fekete bakancs. Utólag tudtam meg, hogy elment megnézni a szerb-horvát háborút, majd Baján vásárolt egy PPS típusú automata fegyvert, amivel aztán túszokat ejtett azért, hogy elmondhassa a világnak:
a felnőtt társadalom hogyan él vissza a gyerektársadalommal.
Ez egy nagyon szép üzenet lett volna, csak szépen kellett volna becsomagolni. Én épp ezt használtam ki, elmondtam neki, hogy ilyen szép üzenetet nem lehet fegyverrel kikényszerítve elmondani, mert akkor értékét veszíti. Sok dologról beszéltünk egyébként, többek között József Attila emberfelfogásáról is.
Mennyi ideig tartott?
Fél négykor vettem fel vele a kapcsolatot, és este kilenckor oldódott meg a szituáció úgy, hogy rátette két virágcserépre a géppisztolyt, kijött és abbahagyta a cselekményt. Elengedte az összes túszát.
Ilyen helyzetekben mennyi időre volt szüksége arra, hogy felmérje, milyen emberrel áll szemben?
Annyi, amennyit adtam magamnak vagy adtak a vezetők, de nagyon fontos, hogy általában úgy láttam neki a tárgyalásnak, hogy már volt előzetes információm az elkövetőről, arról, hogy addig miket tett, milyen a személyisége, hogy van felöltözve.
Sokak számára maradt emlékezetes a 2007-es, Széna téri túszdráma. Mi történt akkor a bankban?
A rendőröket azok a túszok értesítették, akiknek sikerült megszökniük. Miután a rendőrség nem azt a szabályt követte, ami a szakma szerint helyes lett volna, ezért az elkövetővel bent kellett felvennem a kapcsolatot. Számítani lehetett rá, hogy lövöldözni fog, így nem volt szabad kiengedni, bent kellett megoldani a helyzetet. Elkezdtem vele beszélgetni, aztán felderítettem a terepet, és becsempésztem a Surányi Petit, a Terrorelhárító Központ (TESZ) parancsnokát, mert az elkövető nem volt egészen beszámítható. A vagyonőr, akinek a fegyverét elvette, a nagy páncélteremben rejtőzködött, és voltak olyan ügyintézők is, akiknek sikerült bemenekülniük két mellékirodába. Az elkövetőnek egyébként három túsza volt, két nő és egy Tamás nevű fiatalember, akit végig maga mellett tartott.
Világosan látszott, hogy nem pénzért ment, csupán ötmillió forintot akart.
De az is pénz.
Nem egy nagy tétel. Amikor valaki ilyen kis összeget követel, arra kell gondolni, hogy ki akarja végeztetni magát. Ha egy elkövető pénzt akar, akkor nagy tételben játszik.
Tehát akkor a túszejtő nem is pénzért ment a bankba, hanem azért, mert öngyilkos akart lenni, de nem merte maga megtenni?
Ezt úgy nevezik, hogy bátortalan vagy bátortalan, demonstráló öngyilkos, akinek nincs mersze végezni magával, hanem kivégezteti magát a hatósággal. Utólag derült ki, hogy a szobája falán két kép volt: Hitler és Oszama bin Laden. Volt az otthonában robbanószerkezet és fegyver is, tehát ő szélsőséges, extrémista cselekményekre is készülhetett.
Éles helyzetben hogyan hibázhat egy túsztárgyaló?
A Széna téri túszejtőnél volt egy olyan megérzésem, hogy nem viszek be olyan pénzt, amibe a húszezresek közé papírlapokat tettek. Igazam is lett, mert amikor készültem neki átadni, kérte, hogy egyenként mutassam meg. Ha átvertem volna, kivégez. Nagyon kell ügyelni arra, hogy mire akarnak rávenni, vannak olyan szabályok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Videónkban te is meghallgathatsz néhány izgalmas részletet a beszélgetésből:
Mondana egy példát?
Az elkövető követelte, hogy legyen túszcsere, és a három túsz helyett álljak be én. Ezt nem lehet, mert nincs értéke annak, akire kicserélik a túszokat. Egy orosz és egy francia alezredest is így végeztek ki. Ha mégis belementem volna ebbe, akkor mindenképpen harcolni kellett volna vele.
Önt nem akarta megsebesíteni?
Amikor nem vállaltam be, illetve nem engedték meg, hogy túsz legyek, le akart lőni. Mondtam neki, hogy ezzel nagyon elrontaná a napomat, mert van két héthónapos kislányom, akit fel kell nevelni. Azt mondta, jó, akkor térden lő. Erre azt választoltam, hogy az elég bonyolult a térdízület, így végül megegyeztünk egy alsólábszár-lövésben. Nem azt mondtam, hogy nem, hanem megegyeztünk egy alsólábszár-lövésben. Az a helyzet, hogy aki élni akar, azt nagyon nehéz megölni.
Sosem félt?
Nincs félelem. A fókuszban a feladat van. Minden energiámmal azon vagyok, hogy mit hogyan lehet megoldani, hogyan lehet ismertté tenni az ismeretlent, hogyan lehet a bizonytalanságban biztonságot teremteni. Akkor nincs idő másra, csak arra, hogy ezt hogy lehet jól megcsinálni.
Mit szólt a családja a munkájához?
Bíztak bennem. Én bíztam magamban, ők bennem. Ha megtanulunk egy szakmát jól művelni, otthonosan mozgunk benne, ismerjük a szakma szabályait, akkor nem jelent gondot megoldani egy ilyen helyzetet.
Mit szólna, ha azt mondaná valamelyik gyermeke, hogy túsztárgyaló lesz?
Akkor csinálja! Joci fiam mondta a parancsnokomnak, Berkesi Ferencnek, hogy ő túsztárgyaló lesz. Most egyébként informatikus mérnök, úgyhogy jobban járt.
Ha újrakezdhetné, akkor is ugyanezt az utat járná?
Szakmát, ugyanezt művelném. Megírtam gyerekként a forgatókönyvet, aztán megéltem, egyszerűen csak végigmentem azon az úton – a magánéletben meg a munka terén is.
Ez azért jó dolog, nem?
Részben igen, részben nem.
Mi a nem jó része?
A magánéletem azért nem volt zökkenőmentes. A családi mintát tanulja mindenki, és azt örökíti tovább. Meg kellett tanulni egy sor más dolgot azon kívül, amit a szülőházban láttam és tapasztaltam.
Erről mennyire beszél szívesen?
Apám egy kicsit vad volt, meg alkoholista. Én nem lettem alkoholista meg vad se, de azért egy sor dolgot meg kellett tanulni másképp csinálni, mint ahogy ők csinálták. Elhatároztam, hogy boldog leszek, csak nem mindig sikerült boldogan élni. Mindig megmenteni akartam az embereket.
Most eszembe jutott egy gyerekkori emlék. A tsz-udvar mellett laktunk, ahol építettek egy kéményt, rá a mestergerendára – ez egy nap felizzott és ki is gyulladt. A húgom a bilin pont a mestergerenda melletti sparheltnél ült, a szülők meg fönt voltak, oltották a tüzet, miközben lent potyogott a szén.
A hugit, aki éppen tudott totyogni, beültettem biztonságban két vert vályogfal közé, és valószínűleg nagyon megdicsértek, hogy mennyire szeretem a húgomat.
Igen ám, csak itt a szeretet össze lett kapcsolva a megmentéssel mint cselekvéssel, örömmel és testérzéssel is. Ettől a pillanattól kezdve, akit szeretni akartam, azt mindig meg akartam menteni, és mindig a megmentendőről hittem, hogy az én igazi szerelmem. Nem. Újra kell kondicionálni és végiggondolni, hogy mi is a szeretet, a szerelem. Akit meg akarunk menteni, az nem szerelem, az egy küldetés.
Ha szívesen olvasnál egy beszélgetést arról is, hogy miért vagyunk búval béleltek, pesszimisták, és depressziósok, ajánljuk figyelmedbe a dr. Csernus Imre pszichiáterrel készült interjúnkat is.
