Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Spanyol Labdarúgó Szövetség elnöke, Luis Rubiales a női labdarúgó-vb-döntő éremátadó ceremóniáján szájon csókolta Jenni Hermoso focijátékost. Míg pár évtizeddel ezelőtt minden érintett hallgatott volna az esetről, most botrány tört ki.
Talán elkezdünk végre másképp nézni a kéretlen fizikai közelségre – legalábbis akkor, ha ez kamerák kereszttüzében történik. Hermoso, bár az eset megtörténte után közvetlenül nem, de utána jelezte, hogy a szájra puszi kéretlenül érkezett. A #MeToo pedig most mutatja meg igazán az erejét: a sportban rendszeres félrenézés és mentegetés helyett több mint 80 játékos állt ki Hermoso mellett, a spanyol ügyészség és a FIFA hivatalosan vizsgálatot indított, s majd’ az összes európai klub Rubiales fejét kéri, lehetőleg tálcán.
Helyezzük picit kontextusba a helyzetet. Abban a világban, amelyben Szilágyi Liliána az egész országot megrázó vallomásában mesélt az úszósportban gyakorinak számító bántalmazásról és szexuális visszaélésekről. Abban a világban, amelyben a kiskorú műkorcsolyázót, Kamila Valijevát rendszeresen bántalmazhatták. Abban a világban, amelyben 1997 óta több mint 250 úszóedzőt ítéltek el szexuális bűncselekményért csak az Egyesült Államokban. Abban a világban, amiben Benjamin Mendy és Asraf Hakimi sztárfocisták (s még hosszan sorolhatnánk a neveket) egyszerűen letagadták a nemi erőszakot, amit elkövettek. Abban a világban, ahol a napvilágra került esetek csupán töredékei a nap mint nap elkövetett erőszaknak, visszaélésnek, amiket többnyire kiskorúak ellen követnek el.
Példát mutatni
Ebben a környezetben igenis van tétje egy szájra adott puszinak, egy túl szoros ölelésnek, bárminek, ami túlmegy az edző-sportoló normális fizikai érintkezésén. Ilyenkor ugyanis nemcsak a világ sosem sportoló rétege figyeli lélegzet-visszafojtva, mi történik a botrány során, de azok a gyerekek, fiatalok is, akik élsportolnak. Azok is, akik úgy gondolják, lányként semmi értelme kitenni magukat a vallomással járó botránynak, mert csak áldozathibáztatással szembesülnének. Azok a fiúk is, akik nem merik elmondani még a szüleiknek sem, hogy akár az ellenkező, akár azonos nemű edzőjük miket művel velük. Azok is, akik fiatalként még azt tanulják, hol vannak a sportolók és a tekintélyszemélyek, edzők, tanárok közti határok, hogy mi számít férfiasnak, mitől lesz valaki erős, és mihez kezdhet a rá ruházott hatalommal.
A spanyol macsó bukása
Rubiales például visszaélt vele. Ennek pedig meglettek a következményei. A FIFA 90 napra felfüggesztette minden, labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől. Az eset beárnyékolja jól felépített karrierjét, és még az sem menti föl, hogy egy igazi spanyol macsónak mutatja magát. Még az sem, hogy édesanyja hisz fia ártatlanságában, és egy templomba zárkózva éhségsztrájkot kezdett: addig nem eszik, amíg fiával ilyen „embertelen módon” bánnak. Azzal a férfival, aki a spanyol királynőtől és annak kiskorú lányától pár méterre állva jól láthatóan az ágyékát fogdosta. A férfival, aki női játékosokat kap a vállára jókedvében. Aki úgy nyilatkozik, hogy a csók nem egy „impulzusoktól vezérelt, szexista, helytelen cselekedetet volt, amelyhez nem volt hozzájárulásom” (ez Hermoso nyilatkozata), hanem „spontán, kölcsönös, euforikus és közös megegyezésen alapuló” volt, aki pedig mást állít, az félreérti a feminizmust. A férfival, aki a spanyol macsótársadalom jelképe, a férfiak hamis jogosultságérzésére támaszkodó kultúráé, ami ezzel a csókkal talán végre megtörik.
Mi történik a spanyol fociban?
Miért lett ilyen hirtelen fontos ez a határátlépés, és miért pont a spanyoloknál? Azért, mert megtestesíti a generációs és kulturális törésvonalat a macsóság mély hispán hagyományai és az újabb keletű progresszivitás között. Ezért nevezik egyes kommentátorok az ügyet Spanyolország #MeToo-pillanatának. A női sportolók pedig évek óta folyamatosan adnak negatív visszajelzéseket, csak senki nem vette őket komolyan. A spanyol női válogatott előző vezetőedzőjét, Ignacio Queredát 2015-ben szexizmus vádja miatt menesztették. Az utódja, Jorge Vilda is szembesült a sportolók panaszaival. Tavaly több mint egy tucat játékos utasította vissza a női válogatottságot az egyenlőtlen fizetésekre, a Vilda által alkalmazott tolakodó bánásmódra és az általános szexizmusra panaszkodva.
De miközben Rubiales elítélése szinte egyöntetű a spanyol politikában, a médiában és a közéletben, országszerte maradtak olyanok, akik azon tűnődnek, vajon az incidens tényleg olyan rettenetes, mint amilyennek beállítják? Rubiales ajkai túl keskenyek ahhoz, hogy egy egész mozgalmat elbírjanak? Vagy a csók csak addig „nem számít” és addig „ugyan már”, amíg nem az azt elbagatellizáló illető kapja kéretlenül mondjuk a főnökétől, a főbérlőjétől vagy az edzőjétől?
A csók nem csak csók
Mondhatnánk, hogy egy szájra puszi jóval kisebb horderejű azoknál a napvilágra került eseteknél, ahol komolyabb visszaélés vagy bántalmazás történt a sport zárt világában. Még azt is állíthatjuk, hogy – egyelőre – pusztán spekuláció végiggondolni, hogy Rubiales vajon milyen visszaéléseket engedhet meg magának a négy fal között, ha úgy vélte, gond nélkül megcsókolhat egy sportolót a kamerák kereszttüzében. De a botrány igenis joggal robbant ki, ugyanis nem lehet elégszer elmondani: senkinek nincs joga átlépni bizonyos határokat. Senkinek nincs joga a másik testét a maga céljaira használni. Senki nem puszilhat szájon egy másik emberi lényt annak konkrét beleegyezése nélkül. Legyen az gyerek vagy felnőtt, férfi vagy nő, sportoló vagy bolti eladó vagy épp óvodás. Sem egy győztes meccs után, sem a nagyi születésnapján. Ezen pedig semmit sem változtat az, hogy Hermoso később milyen reakciókat adott az esetről készült mémekre a csapattársai körében. A felelősség ugyanis nem az övé, hanem azé, aki úgy döntött, hogy átlépi az egyértelmű határokat.
