Ha a vacsoraasztalnál ülve te is gondolkodás nélkül felkapod a telefonod, amikor a főnököd hív, nemcsak hibát követsz el, hanem illemszabályt is sértesz. Hogy mi ezzel a baj? Csupán csak az, hogy a fogorvosi székből se pattan fel senki, ha csöng a mobilja.
Az internet és a közösségi média térhódításával a viselkedéskultúránk is folyamatosan változik. Ennek ellenére az online tér illemtana még kiforratlan, és sokszor íratlan szabályok híján csupán az ösztöneinkre hallgatva viselkedünk. A kellemetlen szituációk elkerülése érdekében Görög Ibolya protokollszakértőt kértük meg arra, hogy tanácsaival segítsen nekünk, hogy milyen támpontokhoz igazodva kommunikáljunk a virtuális térben.
Vannak olyan illemszabályok, amelyek napjainkban okafogyottá váltak? Ha igen, akkor említene ezek közül néhányat?
Természetesen változnak a viselkedési szabályok, de sokkal lassabban, mint maga a társadalom. Ahogy szoktam mondani, a viselkedésünk viszi át a kultúrát a hátán. Márai Sándor ezt szebben megfogalmazta: „A műveltséget nem csak a könyvek mentik meg. A műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg.” Régebben komoly szabályai voltak például a kalapviselésnek – ma meg már nem is hordunk kalapot. Régen egy nő nem mehetett el egyedül rendezvényre. Csak akkor ismerkedhetett meg egy férfival, ha azt bemutatja neki valami közös ismerős. Régen, ha egy nő felállt az asztaltól, például, hogy kimenjen „bepúderozni az orrát”, a férfiaknak is fel kellett állniuk. Külön kódexe volt annak, hogy hogyan kell valakit megszólítani, legyen akár tekintetes, méltóságos vagy nagyságos úr. Reggelig sorolhatnám.
Az internet és a közösségi média térhódításával már nemcsak a közszereplők, hanem mindazok a nyilvánosság előtt élik az életüket, akik önszántukból, a közzétett posztjaikkal beengedik a kíváncsiskodókat a magánéletükbe. Tudna mondani olyan példákat, melyek egyértelműen arról árulkodtak, hogy az illető nem gondolkodott, mielőtt a posztját közzétette?
A közösségi média használata egy vadonatúj terep a viselkedéskultúrában. Nincsenek még fix szabályai, most alakul. De valahol zsigerben mindenki érzi, ha neveletlenséget lát. Például sokan rosszallják, hogy ha felraknak egy képet, mémet, bármit, azt mások átemelik a saját oldalukra. Én erre azt mondom, hogy amit egyszer nyilvánosan kitett valaki, az nyilvános marad. Ezt kellene tudni nagyon azoknak a közismert embereknek is, akik sírnak-rínak, ha rossz kommenteket kapnak.
A legirritálóbb, hogy a közízlésben az terjedt el, hogy a „szexi” a minden.
És ha egy tizenkét éves kislány ezt elhiszi, és felrak magáról egy általa szexinek tartott képet, azzal visszaélhetnek, és pár év múlva már ő is szégyellné. Tudni kell, hogy ami egyszer felkerült a világhálóra, az fenn is marad. A celebek – és most az olcsó, perccsászárokról beszélek – azért, hogy beszéljenek róluk, a legközönségesebb gondolataikat is megosztják, kipakolják magánéleti gondjaikat, fricskát adva a közízlésnek.
Én ezt Gábor Zsazsa-effektusnak hívom.
A Covid és a kényszer szülte, hogy az utóbbi években megszaporodtak az online előadások, értekezletek, konferenciák, tréningek. Milyen alapvető illemszabályokat sérthetünk meg, és milyen hibákat követünk el egy-egy ilyen bejelentkezés során?
Amikor kitört a pandémia, bezárkóztunk, megszűntek az előadásaim. Rákényszerültem vén fejemmel utánanézni, hogy mi az a Zoom, a stream. Legelőször bekapcsolódtam résztvevőként egy online előadásba, hogy lássam, mi is ez.
Sorban megjelentek a résztvevők, volt, aki evett, más épp fésülködött, volt, aki félig háttal állt, volt, aki ráfeküdt az asztalra… Elképedtem.
Hiszen, ha virtuálisan is, de képpel ott vannak, mintha élőben lennének. Szemben kell leülni, egy pohár víz vagy bögre kávé ott lehet, de enni nagy illetlenség ilyenkor is. Tudni kell – az előadónak is –, hogy mi van a háttérben, mit akarok közölni. Ha szemkontaktust akarok teremteni, nem a képernyőt kell nézni, hanem a kamerát.
Az adott esetben az előadó szembetűnő hibája – és ezt már máskor is láttam –, hogy mondat közben hirtelen leáll, mondja, majd, és megint leáll. Ez azért van, mert az ő képernyőjén feljöttek a buborékok a résztvevők közléseivel, és az előadó közben ezeket is olvassa. Ezzel pedig sérti a résztvevőket. Vagy kapcsolja ki a buborékokat, vagy kezelje azt egy kollégája. Aztán amikor odakerültem, hogy itthonról tartsak előadást, egyszer kipróbáltam. Kerestem a lakásomban olyan hátteret, ami rendezett, kiválasztottam, melyik asztal lesz a jó magasságú a laptopomnak, kipróbáltam a Skype „beállítások – kép és hang” gombjával, hogy mi látszódik, hova üljek, ha felállok, hogyan látszódom. De úgy éreztem, nem vagyok hiteles, többet ilyet nem is vállaltam.
Sokszor előkerül a kérdés: mit kezdjünk a mobiltelefonunkkal a vacsoraasztalnál? Ha fontos hívást várunk, illik-e otthagyni az asztaltársaságot egy beszélgetés erejéig?
Megbolondulok ettől! Mindenki nyomkodja, megy be a busz alá. Teljesen függők lettek az emberek. Többször előfordult, hogy valaki felhív, és miközben beszélünk, lehúzza a vécét. Nem vicc! Tudni kell, hogy remek eszköz a telefon, nekem is van, de ez csak eszköz, és nem az életem irányítója! A konkrét kérdésére: társaságban, legyen az vacsora, munkamegbeszélés, randevú, nem hagyom elöl, és főleg nem nyomogatom, mert ezzel nagyon megsértem az ott lévőket. Az emberi kapcsolatokban a szemkontaktus a legfontosabb, anyukánk is mondta, hogy „nézz rám, ha beszélek hozzád”. Ha leülnek, és az illető folyamatosan le-lenéz a telefonjára, azt jelenti, hogy te nem vagy fontos, bezzeg a telefonom! El kell tenni. Jaj, de ha a főnököm hív?
Erre a válaszom, hogy nem felvenni kell, hanem az első adandó alkalommal visszahívni. A fogorvosi székből se pattan fel senki, ha csöng a mobilja.
A világhálón általában tegező formulát használunk, legyen szó fórumról, levelezőlistáról vagy egy csoportról, ahol ismeretlen ismerősökkel vagyunk kapcsolatban. Mi az az online szituáció, amikor a tegeződés nem tolerálható?
A tegezés-magázás kérdése forró téma. Nagyon elterjedt vélemény, hogy a nyelvünk folyamatosan változik, és ez igaz is. Merthogy az angol ’you’ az a ’te’. De ez téveszme. Az angol csak a Jóistent tegezi – ahogy mondják. El tudják képzelni, hogy mikor egy angol úr a királynál tesz látogatást, és az uralkodót „you”-nak szólítja, akkor tegezi? Valahol mélyen a lelke mélyén mindenki tudja, hogy kit lehet és kit nem lehet tegezni. Nálunk az a szokás, hogy a nők egymást, a férfiak egymást tegezik. Férfi nőt nem tegezhet le, de hosszan sorolhatnám a szabályokat. Ez a közösségi oldalakon már nagyon laza, mindenki tegez mindenkit. Ennek ellenére, ha nekem ismeretlen ír üzenetet, magázva írja. Mert a lelke mélyén ott a fék, hogy idősebb is, nő is – tehát magázom.
Egy-egy gyors üzenetváltásnál megesik, hogy megszólítás és elköszönés nélkül írunk egymásnak. Mikor elfogadható ez, és mikor sértünk ezzel illemszabályt?
Ha aznap először írok például üzenetet egy barátnőmnek, azzal kezdem, hogy „szia”, aztán mikor már oda-vissza írunk, nem szólítom meg, akkor már „beszélgetünk”.
Említette, hogy ön ügyel arra, hogy 24 órán belül megválaszolja a leveleit. Önmaga megnyugtatása érdekében döntött így, vagy ez is már egy illemszabály, amit mindazoknak tudnia kellene, akik elektronikusan leveleznek?
Az, hogy mindenki válaszoljon a levelemre 24 órán belül, a vágyálmaim egyike. Az emberek sokszor nem értik meg, hogy a levél elküldése önmagában nem kommunikáció, válasz nélkül az egy nagy semmi. Minimális tisztelet, hogy ha mást nem, annyit írjunk vissza, hogy megkaptam a levelét, később válaszolok.
Ha most írna egy új illemkönyvet, milyen élethelyzetekre, szituációkra koncentrálna, hol lenne szükség egyértelmű szabályokra, hogy elkerülhessük a kellemetlenségeket?
Már nem akarok új könyvet írni, a 6 opusomban igyekeztem minden területre kitérni, legyen az étterem, gyógyfürdő, iskola, munkahely, családlátogatás, felsorolni sem tudom. Ami valóban szükségessé vált, az online tér illemtana. Ezt a pandémia alatt átdolgozott két könyvem végén – Tanácsoskönyv, illetve A nyilvánosság kelepcéi – külön fejezetben írtam le. Nem új könyv kell, hanem valami hangosbemondó: viselkedj úgy, ahogy azt szeretnéd, hogy veled viselkedjenek.
