Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vajon hányan tudnák ma közülünk, az internetes kereső nélkül, hogy melyik évben fogták másodszor is perbe Galileit? Vagy hogy hol adta a gyermek Liszt Ferenc első koncertjét? A nyolcvanas-kilencvenes években fénykorukat élő műveltségi vetélkedőkben, kvízműsorokban viszont a szerencsés és okos játékosok az ehhez hasonló kérdések megfejtése után akár mosógépet vagy falikerámiát is nyerhettek.
„Imádtam a vetélkedőket. A Legyen ön is milliomos volt a legnagyobb kedvenc, amikor 12 évesen kimentem a sulival Angliába egy kéthetes utazásra, a szüleimnek fel kellett venniük videóra az adásokat, hogy utólag meg tudjam nézni őket.”
„Nekem még a Van benne valamiről is van saját emlékem, még ha halvány is, de leginkább a Gálvölgyi-paródiából emlékszem Sipovicsnére, aki ugye logopédus. Vágó István összes műsorát követtem, bár milliomos nem lettem…”
„Talán az Egy szó, mint száz volt az első, amire tisztán emlékszem. Ha jól rémlik, ennek volt otthoni társasjáték-verziója, és a testvérem kirakta a »peregőmet« szót, ami szerinte létezett. És a főcímdal is beégett: »És a nyeremééééény, egy szóért száááááááz«.”
Kvízműsorok aranykora
Mint szerkesztőségünk tagjainak visszaemlékezései is mutatják, a televíziós kvízműsorok sokáig rendkívül népszerűek voltak. A műveltségi vetélkedők megtekintése szinte közös családi programnak számított: a család apraja-nagyja együtt találgathatta a játékosokkal, mi lehet a csavaros feladvány megfejtése, együtt bosszankodtak, ha nem sikerült, esetleg vállon veregették magukat, ha hamarabb rájöttek a megfejtésre, mint a tévében szereplő szerencsések. Mára viszont ezek a műsorok szinte eltűntek a képernyőről, és a műveltség fogalma is átalakult. Összegyűjtöttünk öt emblematikus vetélkedőműsort a nyolcvanas és kilencvenes évekből.
Kapcsoltam
Az alapötlet Vitray Tamástól származott, de néhány adás után átvette a műsorvezetést Rózsa György, akinek a nevével – és az asztalon álló pohár vízzel, amiből időnként kortyolt egyet – összeforrt ez a vetélkedő. A Kapcsoltamban először a játékosoknak kellett telefonálniuk, de nem ám úgy, hogy megadták a telefonszámot: a számjegyeket egy-egy műveltséggel kapcsolatos kérdés alapján lehetett kikövetkeztetni.
Ugyan ki tudná ma már Google nélkül, hogy hány betűből áll az Oszlopos Simeon írójának a vezetékneve? Vagy hogy melyik évben fogták másodszor is perbe Galileit?
Közülük hívták vissza a szerencsés kiválasztottakat. A kérdések megválaszolására meghatározott idő állt rendelkezésre, az idő lejártát csengőszó jelezte – ebből aztán adódtak vitás helyzetek is, hogy az illető valóban a csengőszó előtt kezdett-e bele az egyébként helyes válaszba, vagy már elkésett vele. Az internet előtti világban legfeljebb a jelen lévő családtagoktól vagy egy kéznél lévő lexikonból lehetett „puskázni”, a kérdések viszont egyre nehezebbek lettek, ahogy haladt előre a játék. Képrejtvények, kiegészítendő idézetek, klasszikus IQ-tesztekre emlékeztető feladványok vezettek az ajándékhoz, illetve a pénznyereményhez. A Kapcsoltam a hazai televíziózás leghosszabb ideig, tíz évig futott vetélkedője volt.
Elmebajnokság
Egri János hűvös úriemberként vezette ezt a komoly (és mai szemmel nézve is igen nehéz) vetélkedőt – illetve későbbi klasszikus műveltségi vetélkedőit, a Kérdezz! Feleleket, a Melyiket a 3 közül?-t és a Lehet egy kérdéssel több?-et. Az Elmebajnokságot vasárnap délután sugározta a televízió, 1983 és 1986 között. A három játékos saját maga választhatta a témakört, amellyel kapcsolatosan a műsorvezető feltette a kérdéseket. A témakörök igen sokfélék lehettek:
magyar filmművészet 1945 után, Kossuth Lajos élete, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei, a magyar koronázási jelvények, Karl May Winnetouja.
A játékosok sorrendjét úgy döntötték el, hogy a műsorvezető kérdéseket tett fel, amelyekről el kellett dönteni, hogy igaz-e vagy hamis. Például: „A gyermek Liszt Ferenc Bécsben adta első koncertjét.” „A cink a természetben csak Dél-Amerikában fordul elő.” Ezt követte a választott témára vonatkozó 15 kérdés, majd általános kérdések (például arról, hogyan tájékozódnak a lazacok, amikor szaporodási helyüket keresik). Ezek alapján pontokat kaptak a játékosok, és aki a legtöbb pontot gyűjtötte, bejuthatott a középdöntőbe, illetve hazavihette a nyereményeket: falilámpát, olajfestményt, falitálat és hasonló felajánlott tárgynyereményeket.
Van benne valami
Van benne, tü-tü-tü-ttü, van benne valami… szombat délutánonként sokak nappalijában felcsendült a jól ismert szignál. A barkochbajátékot a nemrég elhunyt kvízmester, Vágó István vezette. A játékosok először is egy számot választottak, amely alapján megtudták a kategóriát: élőlény, élettelen vagy fogalom. A játékosoknak maximum öt perc állt rendelkezésre ahhoz, hogy kitalálják – például – a 12 dühös embert, a durrdefektet vagy Iluskát a János vitézből. Aki ügyesen találgatott, választhatott, hogy a függöny előtti vagy függöny mögötti nyereményt viszi-e el – ez utóbbiról csak annyit tudhatott, hogy valamiképpen kapcsolatban van a feladvánnyal. Lehetett éppen kávéskészlet, bicikli, 10 darab törülköző, mosógép, egzotikus utazás, de akár egy golyóstoll vagy cserép virág is. A műsor 1993-ig futott, emlékezetes maradt a Gálvölgyi-féle paródia is.
Szerencsekerék
A Szerencsekerék, külföldi licenc alapján, 1993-ban indult el. A hétköznap esténként sugározott műsort Gajdos Tamás vagy Klaussmann Viktor vezette (illetve később még sokan mások). A játékosok egy óriási keréken forgattak ki különböző pénzösszegeket, és hacsak nem a „csőd” vagy a „passz” feliratnál állt meg a kerék, mondhattak egy mássalhangzót, amit aztán Prokopp Dóra a táblán megjelenő szólás, közmondás, épület vagy egyéb feladvány betűi közül kiforgatott. Ha olyan betűt mondott az illető, amely nem volt a feladványban, a másik játékos következett. A magánhangzókért pontokat vontak le, ha pedig megvolt az összes mássalhangzó, meg lehetett fejteni a feladványt. Sokaknak emlékezetes maradt a Tudja, hol szeret a cápa (a Tudja, hol szorít a cipő helyett), de azért előbb-utóbb sikerült kitalálni a feladványok többségét, sőt, volt, aki meg is duplázta a nyereményt, helyesen válaszolva a duplázó kérdésre. Ezután az összegyűjtött összegnek megfelelő értékben választhatott a kirakatban lévő nyeremények (könyvek, arckrémek, ruhavásárlási utalványok, robotgép vagy kazettás magnó) közül.
Mindent vagy semmit
Vágó István egyik leginkább közkedvelt műsora a kilencvenes években jelent meg a képernyőn: 1993 és 1999 között sugározták, az amerikai Jeopardy! licence alapján, amin azonban jelentős változtatásokat hajtottak végre, a kvízmester óhajának megfelelően. A műsor háziasszonya, aki a nyereményeket mutatta be, Brunner Márta volt. A három játékos hat kategóriából (például „szárnyas hely”, „zeneital”, „kereszt-víz”) választhatott, két fordulóban. A témaköröket és a hozzájuk tartozó kérdéseket a nézők küldték be, akik közül minden adás végén valaki utazást nyert. Az első fordulóban egyre növekvő értékű kérdések közül kellett választani, majd következett a Hol járunk, ezután pedig a második forduló. A játékot egypercnyi villámkérdés zárta. A vesztesek társasjátékot kaptak, a nyertes pedig eldönthette: elviszi-e az összeget és a felajánlott nyereményeket (például előfizetést a Délvidéki Naplóra, virágkereskedésben beváltható utalványt, internet-előfizetést faxmodemmel, arany telefonkártyát, vízmelegítő bojlert), vagy tovább játszik a főnyereményért, a GAZImpex autóért. (Borítóképünkön Vágó István 1975-ben. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás)
