Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyermekkorunkra visszatekintve sokunkat elfog a nosztalgia érzése. Néha meg is feledkezünk róla, mennyi gátlás és szorongás lehet egy gyerek életében is.
Milyen jó is volt, amikor még délelőtt az iskolapadban ültünk, és miénk volt a délután, volt idő hosszas zenehallgatásra, bandázásra a barátokkal, nagy sétákra, bicajozásokra. Akkor még az volt a legnagyobb problémánk, ha rossz jegyet kaptunk, vagy nem volt kedvünk reggel felkelni és iskolába menni, esetleg ki kellett takarítani a szobánkat. Igen, általában az idő mindent megszépít! Így visszatekintve elsősorban a pozitív emlékek bukkannak fel, és az akkori problémáink szinte eltörpülnek a számlákhoz, munkához, a felnőttkori felelősséghez képest.
Egy kamasz nem csak a környezetével szemben kritikus
Azért ha hosszasan elmerengünk, előbukkannak azok a nehézségek, amiket akkor éltünk meg. Főként a kamaszkor, az útkeresés korszaka termel jó sok vélt vagy valós problémát, amivel meg kell küzdenünk, és ami személyiségünk alakulását is nagyban befolyásolhatja. Még ha a környezetünk részéről nem is ér minket negatív hatás, egy kiskamasz képes saját magát is olyan kritikusan szemlélni, ami önmagában is jelentős szorongásra adhat okot. Személy szerint nekem a füleim jelentettek stresszforrást.
Most viccesen hangzik, de akkoriban soha nem fogtam össze a hajamat, mert meg voltam róla győződve, hogy mindenki a nagy és elálló füleimmel fog gúnyolódni.
Pedig soha nem bántottak miatta, elég volt nekem, hogy a tükörben nem tetszett a látvány. Azóta megbarátkoztam a nevezett testrésszel, és talán hozzá nőtt a fejem, mert már nem látom olyan vészesnek a helyzetet, de azért soha nem lesz a kedvencem.
Mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit nem szeret
Kamaszkori nehézségeimmel nem voltam egyedül, ezt néhány kedves megszólalónk története is bizonyítja, akiknek nagyon köszönöm, hogy megosztották velünk a néha nem épp kellemes emlékeiket.
Amikor az arcunkon nem tetszik valami, azt felnőttként is nehezen viseljük. Gyermekkorban sincs ez másképp, még akkor sem, ha a szüleink nem osztoznak a nézeteinken.
„Én (legjobban) az orromat utáltam, ezért 13 éves korom körül megpendítettem édesapámnak az orrplasztika lehetőségét. Egy hatalmas pofon kilátásba helyezése után átértékeltem a dolgokat, bár az orromat ugyanolyan nagynak láttam. Csak az vigasztalt, hogy a tág családban más is volt, aki magával kapcsolatban így érzett, és róla az a hír járta, hogy tartott egy kalapácsot az ágya alatt, és esténként párat finoman rásuhintott, hátha visszább megy. Én ezt a módszert végül nem alkalmaztam.”
Rosszabb, ha a gyerek gúnyolódás célpontja lesz
Akkor sem jobb a helyzet, ha nem a tükör, hanem az osztálytársak cikizése miatt érezzük magunkat rosszul. Tegyük hozzá, hogy ráadásul egy gyerekközösségben a cikizés alapja sokszor nem is valós, inkább ürügyként szolgál az egyéb ellentétek vagy a féltékenység miatti ellenszenv megnyilvánulására.
„Hetedikes koromban az orrom miatt cikiztek, állítólag ilyen nagyot még nem láttak. Ezt annyira még nem is vettem magamra, mert állandóan csesztettek amiatt, hogy én voltam a »doktor lánya«.
Cicamica is voltam, mert anyuék kötött cicanadrágokat kaptak Erdélyből, nekem pedig azt kellett hordanom, amikor mindenki más fényes biciklisnadrágban (a leggings elődje) nyomult.
Enyhe kifejezés, hogy nem voltam népszerű. Aztán gimiben túl vékony voltam, amit ma már visszasírok, de akkor nagyon zavart, hogy se elöl, se hátul nem gömbölyödtem.”
Valóban a gimi eleje az az időszak, amikor hirtelen megnyúlunk, hosszabb lesz kezünk, lábunk, így a vékony, nyúlánk megjelenés nem ritka, és nem mindenki van oda az extravékony alkatért.
„Nekem nagyon sok szorongást okozott a vékonyságom. Amikor gyerek voltam, akkor gyakran mondták rám, hogy ropilábú, meg pálcikalábú, ami tinikoromban azért visszavetette az önbizalmam. Amikor bejött a divatba a skinny jeans, az plusz rémálom volt, mert tényleg olyan voltam, mint egy gólya.”
Néhány gátlás nem múlik el a gyerekkorral
És van, akinek mindkét végletből jutott. De nem csak az alkatunk miatt érezhetjük kívülállónak magunkat. Ha valaki az átlagostól eltérő stílust választ magának, az egy közösségben nem mindig talál elfogadásra.
„Gyerekkoromban nagyon sovány voltam, aztán 12 évesen az ADHD miatt a pszichológus teletömött ritalinnal, amitől meg kövér lettem. Sohasem voltam egy sportos alkat, inkább afféle bölcsész »nerd« gyerekkoromtól kezdve, mindig kicsit kiközösített voltam, manapság is valamelyest a »socially awkward« kategóriába tartozom. Ehhez jött hozzá gimiben a hosszú hajú rockerség, a szakadt zenekaros pólók, szimatszatyor, satöbbi, ami miatt aztán pláne perifériára kerültem. A külsőmet ma is nagyon utálom.”
A középiskola lehet akár rémálom is
Nem is kell hozzá rockermegjelenés, hogy úgy érezzük, kilógunk a sorból, elég egy szemüveg vagy eltérő érdeklődés is, hogy kívülállónak érezzük magunkat, és ha a középiskolás éveinkben nem tartozunk egy összetartó közösséghez, az bizony megnehezítheti a mindennapjainkat.
„Szemüveges voltam, súlyfelesleggel, nem öltöztem divatosan, mert két tesó mellett nem engedhették meg maguknak a szüleim, ráadásul nem is voltam nagyon hosszú pórázra engedve, ami a szabadidőt jelenti. Nem volt divatos hobbim – hegedültem és olvasni szerettem. A fentiekből adódó problémák a gimiben csúcsosodtak igazán ki,
nagyon kívülálló voltam az osztályomban, nem voltak barátaim, nem éreztem jól magamat egyetlen percig sem.
Az egyetem aztán már sokkal jobb volt, viszont az önbizalmam nem áll túl szilárd alapokon, amiben nyilván a fentieknek komoly szerepe lehet. Most már persze nem hátrány a szemüveg, azt veszek fel, amit akarok, és azokkal töltöm az időm, akikkel azonosak az értékeink, viszont azért azok az évek nem múltak el nyom nélkül. Sokkal hamarabb vagyok hajlamos megkérdőjelezni saját magamat, mint a legtöbben a környezetemben, ja és persze szépnek szerintem soha, de soha az életben nem láttam magamat.”
A külsőségek is számítanak
Hiába a köpeny-váltócipő csodás kombinációja, ami az iskola és a ruházatunk tisztaságának megőrzésén túl az egyenlőtlenségeket volt hivatott elfedni, mert ez utóbbi funkciót nem igazán tudta érdemben ellátni. Ha csak annyit mondok, hogy az én köpenyem sokáig egy ujjatlan kockás férfiing volt, azt hiszem, mindent megmagyaráz. Így a súlyfelesleg mellett az is okozhatott épp elég frusztrációt, hogy milyen ruhákat viselünk.
„Duci voltam, anyám egyáltalán nem fektetett hangsúlyt az öltözködésemre, ezért kb. rongyokban jártam. Rövid volt a hajam, mindenki fiúnak nézett.”
Valóban, egy lánynak a rövid haj, ha az nem az ő választása, igazán megkeserítheti az életét.
„18 éves koromig rövid hajam volt (ami akkoriban nem volt olyan menő, mint manapság), mert a szüleim és a fodrászok szerint »ilyen erős hajjal nem lehet mit csinálni, széltében nő, nem hosszában«. Emiatt rendszeresen fiúnak néztek. Menő cuccaim se voltak, mert a szüleim szintén nem engedhették meg maguknak. 14 éves koromtól színiiskolába is jártam, mindenféle alteros arc közé,
ahol egyébként pont menő volt a nagymamámtól örökölt trapéznadrág, de a gimiben persze ettől még inkább ufó lettem.
Meggyőződésem amúgy, hogy ha másik gimibe jártam volna, sokkal több hasonszőrűvel együtt, ott nagyobb elfogadásban és boldogságban lett volna részem, amitől az önbizalmam is szilárdabb alapokra helyeződött volna. Szerencsére időközben elterjedt a hajvasaló is, így már megnöveszthetem, és azóta lehet »lányos« hajam.”
A családi háttér is okozhat szorongást
A ruházat, a hajviselet vagy a testünkkel kapcsolatos negatívumok mellett persze ott a családi háttér is, ami nem mindig ideális.
„Nekem elsősorban nem a külsőmmel volt gondom gyerekkoromban és kamaszkoromban, és nem is azzal, hogy kiközösítettek volna, bár valóban afféle csodabogárnak számítottam a könyvmolyságommal, a szemüvegemmel és a szakadt megjelenésemmel.
Engem, főként általános iskolásként, a családi körülményeim miatt fogott el mindig szégyen a vidéki kisvárosban, ahol mindenki tudta, hogy házasságon kívül születtem, hogy anyám hol dolgozik, hol nem
(de inkább nem, és egyébként is olyan »fura nő«), hogy nagyon szegények vagyunk, de annyira, hogy még fürdőszobánk sincs. Egyetlen reményem és esélyem az volt, hogy jól tanultam. Meglepő módon a bántások nem is annyira a gyerekektől, mint inkább a »jóakaratú« felnőttektől érkeztek, leginkább az általános iskolai tanáraimtól. A mai napig düh, szégyen és bosszúvágy van bennem, ha azokra a megjegyzésekre gondolok, amiket tőlük kaptam.”
Szerencsésnek mondható, akinek úgy múltak el az iskolás évei, hogy nem akadtak ilyen gondjai, vagy ha akadtak, akkor sikerült megerősödve túllépnie rajtuk. Ez az időszak sokat adhat az önértékelésünknek, de sokat el is vehet, és előfordulhat, hogy felnőttként sem tudunk szabadulni az akkor szerzett sebektől. Ezért tartom igazán fontosnak, hogy a gyermekeimet elfogadásra neveljem mind másokkal, mind önmagukkal szemben. Meggyőződésem, hogy ha azt tanítjuk, hogy minden ember egyedi, különleges, és úgy szerethető, ahogy van, akkor boldogabb gyermekkort és felnőttkort teremthetünk a következő generációnak.
