Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Építőiparban dolgozó nő, otthonát rendben tartó és a munkában megfáradt férjét meleg vacsorával hazaváró családanya, vagy provokatív szépség? Hogyan változott az ideális nőkép az államszocializmus időszakában?
Az ötvenes években az erőszakos iparosítás és a második világháború után megcsappant férfi munkaerő miatt a gyárakban és a gazdaságokban a munkavállalók jelentős része nő volt. A kommunista propaganda szívesen hangsúlyozta, hogy – a szülés mellett, ami asszonynak ugye kötelesség, leánynak pedig dicsőség – a nők megfelelő képesítéssel ugyanolyan pozíciókat érhetnek el, mint a férfiak. Rákosi Mátyás 1951-ben kijelentette: „Könnyebb lesz az agitáció, a munka, ha a nőket bevisszük, különösen a gépállomás, meg az állami gazdaság munkahelyeire. A nőket vigyék be a mezőgazdaságba, ültessék őket traktorra. Tapasztalat, hogy a nők nagyszerűen tudnak bánni az ilyen gépekkel, sokkal megbízhatóbbak, mint a férfiak, például szombat este nem mennek el berúgni a kocsmába.”
Gyertek, lányok, traktorra!
Plakátokon, népművelő előadásokon propagálták a „Gyertek, lányok, traktorra!” felhívást, és megjelentek a traktort vagy buszt vezető, bányákban, építkezésen vagy a termelőszövetkezetben kemény fizikai munkát végző nők. A sajtó azt a gondolatot igyekezett elültetni a lakosság fejében, hogy csak a „dolgozó nő” hasznos tagja a társadalomnak. Gyakran cikkeztek munkaversenyekről, kiemelve azokat a nőket, akik „férfiakat túlszárnyaló teljesítményükkel” kitűntek a többiek közül. A legügyesebb sztahanovisták a Kossuth-díjat is elnyerték, ami után rádióinterjúkat és riportokat készítettek velük – ilyen „sztár” volt például Wekerle Irén kábellerakó, Panyi Ferencné szövőnő vagy Czukor Anna téglaadagoló.
Stramm nők a darun
A „dolgozó nő” ideálja sem lehetett már az „avítt” polgári idők nádszálkarcsú, elegáns dámája: „Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített „stramm” nőket szeretünk látni a darun, s az sem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől” – írta az 1949-ben indult Nők Lapja. A szovjet mintára megalkotott, erős fizikumú, az Állami Ruhatervező Vállalat ruhadarabjait viselő „dolgozó nő” nem sokat „kenceficézte” magát – igaz, a hiánygazdaságban nem is lett volna mivel. A fodros ruha, a mély dekoltázs, a rúzs és a körömlakk elvetendő burzsoá szokásnak számított. Az ötvenes években az ideális nő már a megjelenésével is bizonyította, hogy szakított a régi, polgári világgal.
Unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombok
A kartonruha és a kockás flanelszoknyák ideje volt ez. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kaskaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek „legfeltűnőbb” ismertetőjelei – panaszkodott egy fiatal női olvasó 1952-ben (!) a Nők Lapjában. De nem mindenki értett vele egyet: Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik „ízlése” szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár – vélte Borbás Béláné a lap hasábjain.
A hatvanas években már nem volt akkora szükség a női munkaerőre sem a mezőgazdaságban, sem a nehéziparban, és a nők „egyenjogúsítását”, férfimunkára kényszerítésüket is a Rákosi-korszak túlkapásaként kezelték. A Kádár-korszakban amellett, hogy továbbra is ösztönözték a nők munkába állását, hangsúlyt kapott a családanya, a háziasszony szerepe is. Bölcsődék és óvodák épültek, és 1967-ben bevezették a gyest, amely lehetővé tette a fiatal anyák számára, hogy néhány évig otthon maradjanak gyermekükkel, kipróbálva magukat háziasszonyként. (Ami aztán sokaknál a „gyesbetegséghez”, unalomhoz, depresszióhoz vezetett.) A hivatalos propaganda az anyaság megbecsülését, az egészséges gyermekkultusz felélesztését, a fiatalok családi életre nevelését, a modern családtervezés népszerűsítését, valamint a válások okainak felderítését tűzte ki célul.
Belegebedtek az „egyenjogúságba”
A divatlapokban ismét megjelentek a párizsi és londoni divatbemutatókról szóló tudósítások, és az ideális nő ismét jól öltözött lett. Emellett helytállt a munkahelyén, rendben tartotta a lakást, gondoskodott a férjéről, és nevelte a gyerekeit. Mindez nem volt egyszerű feladat, mint az egy 1970-ben, a Nők Lapjában megjelent levélből kiderül: Hagyjanak békén az egyenjogúsággal, a könyökömön jön ki az egyenjogúság! Mibe kerül az a férfiaknak – no ná, inkább adnak jogot, mint konyhapénzt! Eridj, kis galambom, keress te is, egyenjogúság van! De a gyerekeket szüljem én, pelenkázzam én; az egész család holmiját, ruhaneműjét – persze a férjuram cuccait is – mosni, vasalni, javítgatni, rendben tartani, a főzés, a takarítás – ezt mind társadalmi munkában? Belegebedek én az ilyen egyenjogúságba!
A levél jól mutatja azt is, hogy a női egyenjogúság (legalábbis annak szocialista változata) sokak számára miért lett szitokszóvá. Az emancipáció Magyarországon erőszakosan és politikai érdektől vezérelve zajlott le, és nem is volt „valódi”: a nők kevesebb bérért dolgoztak, mint férfi kollégáik, és a háztartás vezetése továbbra is rájuk hárult. Az állam „segített” a nőknek a bölcsődék megnyitásával, a háztartás gépesítésével, a készételek és üzemi étkezdék működtetésével, de a férfiak szerepvállalása fel sem merült.
Pesti nő csipkebugyiban és selyemkombinéban
Szót kell ejtenünk a „pesti nő” fogalmáról, amely sok vidéki lány számára igen vonzónak bizonyult – olyannyira, hogy emiatt költöztek a fővárosba. Ők sokszor gyárakban (például harisnyagyárban vagy szövőnőként) vállaltak munkát, munkásszállón laktak, és igyekeztek minél hamarabb idomulni eszményképükhöz, legalábbis külsőségekben:
modern frizurát vágattak, nejlonharisnyát, tűsarkút és selyemkosztümöt viseltek, amit télen kiegészített a divatos „panofixbunda”, nyáron pedig a napszemüveg.
Ezek a lányok fizetésüket is a státuszszimbólumnak számító ruhadarabokra költötték: Tudod, mit vettem én az első fizetésemből? Egy gyönyörű csipkebugyit meg egy kombinétot. Hazahoztam, megfürödtem szagos szappannal, felvettem, abban libelláltam a lányoknak – olvasható Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai című könyvében. A „pesti nő” mint a korszak szépségideálja megjelent a televízióban is: bemondónők, színésznők és a Táncdalfesztivál szereplői egyaránt szolgálhattak példaképül.
Divatkatalógusok és maszek butikok
A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre a külföldről behozott ruhadaraboknak, divatlapoknak óriási keletjük volt. Aki tehette, maszek butikban vásárolta a ruhadarabjait, vagy Nyugatról hozatott farmert magának. Az Ez a Divat rendszeresen tudósított a külföldi divatbemutatókról, s a hazai kifutókon vagy reklámokban megjelenő modellek is országszerte népszerűvé váltak. Megjelentek a fedetlen keblek is, vicclapokban éppúgy, mint a televízió szilveszteri műsorában. Nyugati filmszínésznők, popénekesek, hazai és külföldi manökenek testesítették meg a női eszményt, aki karcsú volt, napbarnított, élénk színeket viselt, és szorgalmasan nézegette az Ez a Divat magazint, valamint a Nyugatról hozott divatkatalógusokat. Ez már megelőlegezte a rendszerváltozás után nálunk is megjelenő szépségkultuszt, amelyben a vékony és fiatal nő ideája foglalta el a háziasszony helyét, kimeríthetetlen lehetőségeket kínálva a szépség kultuszához köthető termékek és eljárások fogyasztására, mind a mai napig.
