Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A legtöbb embernek nehéz segítséget kérnie másoktól, pedig alapvetően szeretünk segíteni embertársainknak.
Ellentmondásos tapasztalat, amely legtöbbünket összeköt, hogy amikor mások segítséget kérnek tőlünk, szíves-örömest megosztjuk a tudásunkat, erőforrásainkat és tapasztalatainkat, de amint arra kerülne a sor, hogy mi magunk menjünk oda valakihez segítséget kérni, legyen az barát vagy idegen, valami mégis visszatart. Pedig nem járt át egy lélekbizsergető érzés téged is, amikor útba igazítottál valakit az utcán, amikor segítettél egy néninek vagy babakocsis embernek a busznál a fel- és leszállásban, vagy nem örültél-e majdnem ugyanannyira, mint az egyik barátod, amikor a segítségeddel sikeresen felvették egy posztra? Andy Lopata, a szakmai kapcsolatok és kapcsolatépítés szakértője szerint itt lenne az ideje, hogy a mélyére áss, mi akadályoz meg a segítségkérésben, és hogyan érdemes átkeretezned az ilyen helyzeteket.
A segítségkérés rákfenéje
Nagyon érdekes jelenség, de tényleg nehezebben kérünk segítséget, mint ahogyan adjuk. Mintha attól félnénk, hogy ezzel leromboljuk azt a képet magunkról, hogy tettre kész, kompetens, két lábbal a földön álló emberek vagyunk, akik mindent kézben tartanak. Pedig a segítségkérés távol áll a gyengeség vagy a szerencsétlenkedés köreitől, hiszen egyrészt mindannyian emberek vagyunk, vagyis soha sem lehetünk tökéletesek, másrészt pedig sokkal inkább a belső erő meglétének árulkodó jele. Amúgy sem a ritka „gyenge” pillanataink határozzák meg, milyenek vagyunk valójában, hanem az alapvetően, konzisztensen hozott döntéseink, személyiségünk alapján alakítunk ki képet magunkról másokban. Nem ritka, hogy külön dolgoznunk kell azon képességünkön, hogy segítséget tudjunk kérni másoktól.
Ehhez képest Lopata szerint nemtől és kultúrától függetlenül százszor szívesebben nyújtunk másoknak segítséget, sőt, a legtöbben örömünket leljük benne. Persze, van, aki túlzásba viszi, és inkább egy kölcsönösen ártalmas felállásba kergeti saját magát és azt, akin segítene. A Helfer-szindrómában szenvedők saját szükségleteik elé emelik mások megsegítését, akik, ha nem fejlődnek elég hamar, nem elég hálásak, akkor magukra vonják a kényszeres segítőkészségben szenvedő haragját, így végső soron egy kölcsönösen bántó dinamikát kialakítva.
Azonban, még ha egészségesen is viszonyul valaki a segítségnyújtáshoz, akkor is megeshet vele, hogy a másik kihasználó helyzetbe forgatja át ezt a nemes szándékot, amelynek a legmegbízhatóbb jele, ha a segítséget adóban valamiért rossz érzések keletkeznek az adott szívesség kapcsán. Talán vannak, akik attól félnek, hogy ők maguk is kihasználónak fognak tűnni, ha segítséget kérnek, és emiatt hezitálnak megtenni az első lépést, feltenni az első kérdést. Azonban ha megjelenik a kölcsönösség, akár egy kedves köszönő-e-mail vagy telefonhívás formájában is, akkor nem tévelygett át a kihasználás aknamezejére. Lopata szerint ez a három legáltalánosabb okunk arra, hogy ne merjünk segítséget kérni másoktól:
1. Nem akarunk senki terhére lenni
Amikor segítséget kérünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy azt érezzük, hátrányból, nem egy egyenlő helyzetből indítjuk el a beszélgetést, így nem is csoda, hogy kellemetlenül furcsa érzéseket társítunk ehhez a helyzethez. Nem tudhatjuk, hogy a másik miként fog reagálni a kérésünkre, a rosszabb verziótól félünk, miközben fordított esetben örömmel segítenénk. Érdemes ebből az álláspontból újradefiniálnunk a segítségkérést: ha bennünk jó érzést kelt, ha segíthetünk valakinek, akkor miért fosztanánk meg a másikat attól, hogy a mi kérésünk hatására ő is átélhesse ezt a boldogságot?
Ha figyelünk arra, hogy egyértelműen fogalmazzuk meg, miért fordulunk a másikhoz, ha sikerül egy egyszerűen elvégezhető kéréssé formálni a mondandónkat, megkönnyíthetjük magunk és a másik számára is, hogy valóban pozitív élmény kerekedjen ki a segítségkérésedből. Fontos figyelni arra is, hogy mikor tesszük fel a kérdésünket: lehetőleg ne a legleterheltebb, legpörgősebb vagy legstresszesebb pillanatában találjuk meg a másikat, viseltessünk tisztelettel az ő ideje, élete iránt. Ha pedig sikerült segítséget kérnünk, meg is kaptuk azt, akkor utólagosan illik kifejezni a hálánkat a másiknak: mondjuk el, mi mindenre jutottunk neki köszönhetően, vagy írjunk köszönőlevelet neki.
2. Nem akarunk sebezhetőnek tűnni
A legnagyobb hibáink egyike, hogy rettegünk attól, hogy sebezhetőnek tűnjünk mások előtt. Pedig valójában a sebezhetőség nem egy gyengeség, hanem egy erősség: ha meg merjük mutatni magunkat másoknak, közelebbi, szorosabb kapcsolatba kerülhetünk vele. Egy olyan világban, amely azt sugallja, mindent egyedül kellene elérnünk, bátorság és belső erő kell ahhoz, hogy be merjük vallani: éppen küszködünk valamivel. Természetesen tényleg megeshet, hogy gyengébbnek tűnünk segítségkéréskor, de ez nagyban függ attól, hogy miként tesszük fel a kérdést, hogyan fogalmazzuk meg a kérésünket.
Nem egy gyenge helyről kiindulva kellene feltennünk a kérdésünket, mégis gyakrabban fogalmazunk meg ilyen és hasonló mondatokat, amikor másokhoz fordulunk: „Küszködöm a jelenlegi pozíciómban, és senki sincs megelégedve a teljesítményemmel. Be tudnál ajánlani valamilyen másik munkahelyre?”. Ha egy erős pozícióból kérünk segítséget, valami ilyesmit mondanánk ehelyett: „Úgy érzem, mindent elértem a jelenlegi pozíciómban, amit szerettem volna, és készen állok arra, hogy valami teljesen újba vágjak. Segítenél abban, hogy együtt kitaláljuk, kivel lenne érdemes együtt dolgoznom a továbbiakban, és bemutatnál nekik?”. Nem kell méltatlanul a másik alá mennünk ahhoz, hogy segítséget kérjünk.
3. Könnyen abba a feltételezésbe esünk, hogy mások nem tudnak vagy nem akarnak majd segíteni nekünk
Tényleg megeshet, hogy valaki nem akar vagy nem tud nekünk segíteni, esetleg túlságosan elfoglalt, vagy csak pusztán nem tudja, miként segíthetne rajtad. Azonban nem érdemes próbálkozás nélkül előre sikertelennek elkönyvelni az egész vállalást. Próbáljuk meg átkeretezni magunkban, hogy megengedett válasz legyen a „nem” is a kérésünkre, és ezt kommunikáljuk is a másik félnek. Próbáljuk meg függetleníteni a negatív választ a visszautasítás érzetétől, attól az érzéstől, amelyet senki sem szeretne átélni. Ha a megfelelő módon és időben kérsz segítséget a megfelelő embertől, akkor nagy valószínűséggel nem a te személyed lesz az, ami miatt elutasítja a segítségnyújtásra való felkérést. Bármennyire is a szívünkhöz kapnánk a kezünket legszívesebben egy meghökkent sóhajjal kísérve, ha valaki ezt mondaná nekünk, de: nem minden rólunk szól.
Összességében tehát érdemes nem démonizálni a segítségkérést, hiszen a legtöbben örülnek, ha segíthetnek. Próbáljuk meg legyőzni belső szorongásainkat, amelyek meggátolnak ebben. Ki tudja, talán pont e miatt a nézőpontváltás miatt mélyülhetnek el a kapcsolataink még jobban.
