Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Előfordult már, hogy utólag visszatekintve egy kapcsolatra magad sem értetted, hogyan maradhattál benne annyi ideig? Pedig sokszor nem látjuk a fától az erdőt, és csak később ébredünk rá, mennyire rosszul tettük, hogy nem léptünk hamarabb.
Megesik, hogy tudatában vagyunk ugyan annak, hogy beleragadtunk egy egészségtelen kapcsolatba; sőt, talán belső hangunk is sürget, hogy nézzünk szembe az igazsággal, mégsem merünk változtatni. Ha nehézségeink vannak egy mérgező kapcsolat elengedésével, érdemes megvizsgálni, nem az alábbi okok játszanak-e szerepet a döntés halogatásában.
1. Félelem az egyedülléttől: ezért nehéz az elengedés
Sokak számára az egyedülléttől való félelem és az alacsony önértékelés elegendő motivációt jelentenek arra, hogy benne ragadjanak egy kapcsolatban akkor is, ha az már nem igazán működik. Pedig ha olyasvalakivel vagyunk együtt, aki nem törődik velünk és nem az igényeinknek megfelelően szeret, ugyanúgy egyedül érezhetjük magunkat, mint párkapcsolat nélkül.
2. Bizonytalan kötődési típus
Azt, hogy a párkapcsolatokban milyenek vagyunk, befolyásolhatja gyermekkori kötődési stílusunk. Ha gyerekként nem kaptuk meg a nekünk járó figyelmet és törődést, azaz nem biztonságosan kötődtünk a szüleinkhez, előfordulhat, hogy az elengedés fenyegetésnek tűnik sebzett belső gyermekünk számára.
Emellett nagyobb valószínűséggel vonzunk be hasonló paraméterekkel rendelkező partnert, egyszerűen azért, mert az érzelmi elhanyagolás és a kiszámíthatatlan szeretet már régről ismerős a számunkra.
Ha gyerekként a szeretethez konfliktusok, kiszámíthatatlanság vagy következetlenség társult, tudat alatt azóta is reménykedünk, hogy ezúttal majd másképp lesz. Ezért a kapcsolat elengedése ennek a tudat alatti fantáziának az elengedését is magával vonja, ez pedig ellenállást és szorongást válthat ki.
3. Idő és energia
Egy kapcsolatot kialakítani és fenntartani jelentős mennyiségű időt és energiát igényel. Lehetséges, hogy nem szeretnénk megsemmisíteni mindazt az erőfeszítést, amit a kapcsolatunkért tettünk, és hiába lenne a saját jól felfogott érdekünk a változtatás, egyszerűen félünk az újrakezdéstől.
4. „Majd megváltozik”
Ha azt látjuk a partnerünkben, akit látni akarunk, nem pedig a valóságos személyt, és folyton abban reménykedünk, hogy majd megváltozik, egyenes út a csalódáshoz. Ilyenkor a társunkról alkotott ideálkép elhomályosítja a valóságot, és nem vesszük észre a figyelmeztető jeleket.
Olyan ez, mintha éhségünket morzsákkal próbálnánk csillapítani, abban a reményben, hogy egyszer majd jóllakunk – pedig így sohasem fogunk jóllakni.
Érdemes azt feltételezni, hogy a partnerünk olyan, amilyennek mutatja magát – így megspórolhatjuk magunknak a kellemetlen meglepetéseket.
5. A kapcsolat önmagában érték – akkor is, ha mérgező?
Sokan úgy gondolják, hogy kapcsolatban lenni már önmagában érték. Ennek a hátterében sok tényező állhat: a neveltetésünk, a családunk értékrendje, vagy egyszerűen csak a jelenlegi élethelyzetünk. Pedig az, hogy egyedül élünk-e vagy párkapcsolatban, nem határozza meg sem a személyiségünket, sem az értékeket, amit képviselünk. Amíg azt gondoljuk, hogy a munkánk, a beosztásunk vagy a párkapcsolati állapotunk azonos velünk, tehát értékmérőnek használjuk ezeket a jellemzőket, nem tudunk saját érdekeink mentén döntéseket hozni. Ilyenkor inkább továbbra is ragaszkodunk a párkapcsolatról vallott fantáziánkhoz, a valóság rovására.
6. Ki vagyok én?
Identitásunkat annyira meghatározza a párkapcsolatunk, hogy már azt se tudjuk, kik vagyunk a másik nélkül. Nehéz úgy elengedni egy kapcsolatot, ha már nem tudjuk, kik vagyunk.
7. Érzelmi bántalmazás: pszichológiai segítségre is szükség lehet
Egy érzelmileg bántalmazó partner, aki állandóan kritizál, megkérdőjelezi az igazunkat és manipulál bennünket, könnyen eléri, hogy többé ne bízzunk az ösztöneinkben, és kétségeink ébredjenek saját magunkat illetően.
Az ilyen partner azt az érzést keltheti bennünk, mintha mindig mindenért mi lennénk a hibásak.
Egy idő után elkezdjük önmagunkat hibáztatni, és meggyőzzük magunkat arról, hogy a hiba bennünk van, nem pedig benne vagy a kapcsolatunkban.
8. Gyerekként szülőszerepben
Ha gyerekként nekünk kellett eljátszani szüleink között a béketeremtő szerepét, tehát arra lettünk kondicionálva, hogy akár a saját magunk kárán is javítsuk meg vagy mentsük meg a kapcsolatukat, valószínű, hogy párkapcsolatunkban is „túlműködünk”: mindig mindent helyre akarunk hozni, meg akarunk oldani. Parentifikált gyerekként azt tanuljuk meg, hogy saját érzelmi és fizikai szükségleteinket háttérbe szorítva érdemeljük ki szüleink szeretetét, így
felnőttkorban hajlamosak leszünk a párkapcsolatban is ezt a mintát követni, hiszen ez egy ismerős, „otthonos” helyzet a számunkra.
Ha társunkkal működik a kémia, különösen nehéz lesz elengedni a mérgező kapcsolatot, amely ugyanezt a dinamikát tükrözi, sőt, unalmasnak tűnhet, ha nem kell a másik helyett is állandóan teljesíteni.
9. A vonzalom erős, de igazából nem illetek össze
Ha megvan az a bizonyos „kémia”, könnyen elsiklunk afelett, hogy lehet, hogy igazából nem is illünk össze. Ilyenkor társunkat megint nem a maga valóságában látjuk, hanem az ideális partnerről alkotott fantáziánkat vetítjük ki rá. Ha ez a helyzet, a kapcsolat elengedése annak a beismerését is jelenti, hogy ez a fantázia nem volt valós.
10. Hullámhegyek, hullámvölgyek
Bizonyos kapcsolatokban folyamatosan magasságok és mélységek váltogatják egymást, mint a hullámvasúton. Amikor jó együtt, akkor nagyon jó, de amikor rossz, akkor pokoli. Sok veszekedés, sőt, rövid ideig tartó szakítások jellemzik az ilyen kapcsolatot, amiből azonban mégsem könnyű teljesen kilépni, hiszen az a csúcsponton megélt elsöprő érzelmek elengedését is jelentené. Könnyű függővé válni ezektől, így az elengedés is gyötrelmes.
11. „Egyetlen kapcsolat sem tökéletes”
Valóban nem, sőt, nehézségek mindig vannak – a kérdés csak az, hogy hol húzzuk meg a határt. A jó párkapcsolatért meg kell dolgozni, de senkitől sem várhatjuk el, hogy feláldozza egyéniségét, értékeit vagy önérzetét a párkapcsolat oltárán. Egy kapcsolat stabilitást és biztonságot nyújt az életünkben, nem pedig szorongást kelt, vagy arra kényszerít, hogy elszakadjunk a valódi énünktől.
