Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Berkesi Zsuzsa majdnem egy évtizede még Anoni Mara álnéven írta meg első könyvét, a Bűn vagy bűnhődést, melyben az őt ért gyerekkori szexuális abúzust és az azt feldolgozó pszichoterápiát kísérhette figyelemmel az olvasó. Hamarosan megjelenő második kötete, a Jó leszek fikciós keretben boncolgatja tovább a kérdéskört, immár saját neve alatt.
A maga műfajában egyedülálló volt első könyve, és ez igaz a másodikra is: még ha álnév alatt is, de ő volt az első, aki megírta, mi történik egy abuzált gyermekkel, és most ő az első abban is, hogy valaki névvel vállalja mindezt. A Bűn vagy bűnhődés a traumafeldolgozás része volt, de Berkesi Zsuzsának az is küldetése, hogy segítsen sorstársainak. 2014-ben a Beszélj róla! projekttel arra teremtett lehetőséget, hogy bántalmazottak százai – valószínűleg első alkalommal életükben – valahol meg tudjanak nyílni, el tudjanak kezdeni beszélni arról, ami velük gyermekként megtörtént. Interjúnk megírásának pillanatában 331 történet sorakozik már a beszeljrola.hu oldalon, amely fontos felvilágosító munkát is végez a szexuális abúzus természetével kapcsolatosan. A Joshua Könyvek gondozásában megjelenő Jó leszek kapcsán beszélgettünk Zsuzsával.
A Bűn vagy bűnhődés és a Jó leszek kiadása közt kilenc év telt el. Milyen út vezetett addig, hogy megszülessen a második könyved?
Nagyon tartalmas, hosszú és építő út. A kényszer szülte, hogy annak idején az első könyvet Anoni Mara néven írtam: akkor nem tartottam még ott a traumafeldolgozásban, hogy névvel vállaljam fel azt, és nem is akartam, hogy az egész félremenjen a bulvár irányába, elkezdjenek rajta csámcsogni és a részletekben vájkálni.
Picik voltak még a gyerekeim is. A könyv megjelenéséről a nagyobb lányom tudott, de a témájáról nem, csak szép lassacskán mondtuk el nekik, mi ez, és mi történt velem. De ami a könyv megjelentetésében a legtöbbet segített, az az, hogy
tavaly meghalt az elkövető, így nem kell már félnem, hogy szembesülök vele, mert nem akartam vele beszélni egyáltalán.
Nagyon nehéz periódus volt ez az életemben, ambivalens érzéseim voltak – hiszen könnyebbség, hogy meghalt, de nehéz valaki halálának örülni…
Nagyon megváltozott a gyermekkor szexuális abúzus társadalmi megítélése is az azóta eltelt években. Amikor a Bűn vagy bűnhődést megírtam, annyira tabutéma volt, hogy magyarázni kellett, mit jelent a kifejezés. A megjelenést követően elindítottuk a Beszélj róla oldalt, berobbant a köztudatba a jelenség, de abban, hogy megszűnjön tabunak lenni, nagy része volt a Sipos-ügynek és az egyházi iskolákban megtörtént esetek leleplezésének, valamint a Me Too-mozgalomnak is.
Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy fel merem vállalni a nevem, és volt még egy további személyes ok is. Azzal, hogy az első könyvet álnéven írtam meg, újabb titkot vettem a nyakamba. Megismétlődött a múlt – ki ne derüljön, le ne lepleződjek... Ez párhuzamot teremtett a gyerekkorommal, amiből elegem lett.
Környezetedből ki volt tisztában azzal, hogy te vagy Anoni Mara?
A férjem volt az első olvasó, ő az elejétől fogva tudta. A közvetlen környezetemben mindenki tudta, a szüleim viszont nem. Nekik nemrég mondtam el.
Mennyire traumatikus egy ilyen beszélgetés?
A traumatikus az volt benne, hogy nem volt traumatikus. Az ember vár a pillanatra, aztán nem történik semmi. Furcsa érzés volt, nem igazán kaptam rá reakciót. Nekik ez a védekezési mechanizmusuk, mint ahogy sok más embernek is: félre kell nézni, el kell fordulni. A saját Facebook-oldalalom is megosztottam a könyv megjelenésének hírét: kevés ember reagált rá, pedig látták.
A Bűn vagy bűnhődés után ennyi évvel mi volt az, amit mindenképp el akartál még mondani a témában?
Amikor a Bűn vagy bűnhődést megírtam, az akkori kiadóm kérte, hogy mindenképp írjak még, folytassam. Én úgy éreztem, beképzelt dolog lenne azt állítani, hogy író lettem, nem éreztem magamban az erőt arra, hogy újra írjak. Az első Covid-hullám idején aztán elmentem sétálni, és egy garázsajtóra felfestve láttam meg a feliratot: „Jó leszek”. Ez iszonyatosan megmozgatott: megpróbáltam elképzelni, mi lehet mögötte, miért fest fel valaki ilyet. Innen már nem volt megállás, elindult bennem a történet.
Miről szól a Jó leszek?
Rájöttem, hogy írás közben hagynom kell élni a szereplőimet: én sem tudtam, mi fog velük történni, kísérletté vált a regény. A könyvben két abuzált alak szerepel: egy kislány és egy felnőtt nő. Kíváncsi voltam, egy felnőtt nőre milyen hatással van az, hogy sorstárssal találkozik és segíteni tud neki.
Az érdekelt, mi lett volna, ha már kisgyerek koromban kiderül, mi történt velem? Mi történik, ha akkor lettem volna olyan erős, hogy elmondjam?
Amikor a Bűn vagy bűnhődést írtam, még nagyon dolgozott bennem a méreg azért, hogy a szüleim nem vették észre, ami történt velem, de mostanra eljutottam oda, hogy meg akarom érteni, mi vezet ahhoz, hogy szerető szülőknek ez ne tűnjön fel. Érdekelt, mi kellene ahhoz, hogy a felismerés mégis megtörténjen, és jól reagáljanak rá.
A két könyvben eltérő, hogy ez már nem az én történetem – de mégis az. Az érzések a saját történetemből táplálkoznak. A könyvet lányaimnak dedikáltam, akik mindent tudnak rólam, mindennel tisztában vannak, a Bűn vagy bűnhődést mégsem akarják elolvasni. Ezt én tiszteletben tartom, a Jó leszek viszont talán könnyebben emészthető nekik is, mert nem rólam szól.
Mit gondolsz, egy egykori áldozatnak mindenképpen kell-e beszélnie gyermekeinek a vele történtekről, és ha igen, mi erre a jó helyzet vagy életkor?
Idővel mindenképp kell beszélni róla, hogy mennyire részletesen, azt nem tudom. A lányaimat is meg kellene kérdezni, mennyire teher ez. Az biztos, hogy hazugságban élni nagy teher lenne, megszépíti az ember életét, hogy nem kell titkolóznia. Ennek felszabadító ereje van. Egy kisgyereket viszont nem lehet ezzel terhelni.
Nehéz az is, hogy ne ijesszük meg a gyereket – meg kell találnunk azt a határt, amin belül óvatosságra intjük, de még nem riogatjuk. Nálunk kicsit véletlenszerűen alakult úgy, hogy a nagyobb lányomnak 14 éves korában mondtam el. Az Egy különc srác feljegyzéseit olvasta, ami egy furcsa fiúról szól, akiről a könyv végén kiderül, hogy a nagynénje abuzálta. A könyvet a lányom választotta, és nagyon akarta, hogy én is elolvassam és beszélgessünk róla. Arra volt kíváncsi, létezhet-e, hogy egy ilyen esemény ennyire megváltoztatja valaki életét. Igyekeztem kibújni a válaszadás alól, mert nehéz volt úgy felelni, hogy ne mondjak túl sokat. Ő nem tágított, végül azt feleltem, igen, létezik ilyen. Megkérdezte, honnan tudom, amire hárítva csak hazudni lehetett volna. Elmondtam, hogy velem is ez történt. Elég katartikus volt.
A Beszélj róla oldalán bárkinek lehetőséget adtok arra, hogy anonim módon elmondja, ő is áldozat. Nyolc éve indult az oldal, azóta folyamatosan futnak be a történetek?
Az eleje volt sűrűbb, akkor rengeteg történet érkezett. Anonim módon sokkal könnyebb erről beszélni, főleg, ha tudjuk, hogy sorstársak közé érkezünk. A történeteket még mindig várjuk, de kicsit elcsendesedtünk, talán el is fáradtunk. És sok mindent megcsináltunk már, amit akartunk.
Mennyire sikerült a tabu homályából kibújnia ügyeteknek az elmúlt évek során?
Nagyon apró lépésekben haladunk előre. Amilyen hasznos volt a Me Too, olyannyira volt negatív hatása is: a gyerekkori szexuális abúzus bagatellizálódott, összemosódott más dolgokkal. Nem lehet összehasonlítani azt, hogy a főnök megmarkolja a kolléganő fenekét azzal, hogy egy gyermeket szexuálisan bántalmaznak. Ugyanakkor ma már bátrabban lehet a témáról beszélni.
Vannak ugyanakkor mozgalmaktól független, nehezen változtatható emberi reakciók. Eleinte haragudtam azokra, akik nem is akartak erről hallani, de rájöttem, nem azért fordulnak el, mert gonoszok vagy érzéketlenek, hanem mert nem akarnak olyasmiről hallani, ami felfoghatatlan és nem is szabadna léteznie.
Milyen jelekre figyeljen a szülő?
Az abúzus bármikor bekövetkezhet, akár óvodáskor előtt is. Jel, ha megváltozik a gyermek magatartása, magába zárkózik vagy éppen extrovertált lesz.
Hiszek abban, hogy minden áldozat megpróbál valamilyen módon segítséget kérni: figyeljünk a gyerekekre, ha valamit el akarnak mondani.
És figyeljünk arra is, hogy kivel hagyjuk a gyereket kettesben.
Hiszek abban, hogy a valódi prevenció az, ha felismerjük, amikor baj van. Nem lehet elbagatellizálni azt, ha látom, hogy valami nem stimmel. De nem egyszerű ezt felismerni, és nem egyszerű a bántalmazót felismerni sem. A kisebbik lányom iskolájában volt egy gondnok, mindenki imádta, mi is a férjemmel, pedig ki vagyunk élezve a témára. Eszünkbe sem jutott gyanakodni. Évek elteltével tudtuk meg róla, hogy iszonyatos dolgokat tett.
Élnek tévhitek az emberekben a gyerekkori szexuális abúzussal kapcsolatban?
Csak tévhitek vannak. Nem a sarki cukros bácsitól kell tartani: az elkövetők döntő többségét ismerik a gyerekek, mert családtag vagy közeli jóbarát. Ezért is nagyon nehéz a megelőzés: könnyebb azt mondani, hogy ne fogadj el senkitől cukorkát, mint hogy ne ülj a nagypapa ölébe.
Nem látszik, ki lehet bántalmazó – nincs két feje, nem gonosz, nem undok, sőt. Nagyon kedves ember tud lenni, általában az elkövetők nagyon nagy hatással vannak mindenkire.
Az ismerősök tűzbe teszik értük a kezüket. Nincs különleges ismertetőjelük – bárcsak lenne!
Tévhit az is, hogy csak bizonyos társadalmi körök problémája ez, vagy hogy az iskolázottságon múlik, elkövető lesz-e valaki. Az is tévképzet, hogy az áldozatok nagy részéből elkövető lesz: persze találni az elkövetők közt egykori áldozatokat is, de nem ez a jellemző.
A Jó leszek után tervezel még írni?
Olyannyira, hogy már írok is: újabb nagy lépés lesz, hogy ebben a könyvben már nem lesz abúzus, más a témája. Számomra az írásnak terápiás jellege van.
