Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Megtanultuk, hogy a narcisztikus ember nem egy főnyeremény egy kapcsolatban. Mégsem véletlen az, hogy annyian beleesnek a narcisztikusak bűvkörébe, általában vonzók és képesek csodálatot kiváltani másokból. Ez a napos oldaluk - de ott van a sötét oldal is...
Agatha Christie Öt kismalac című könyvében Amyas Crale-t, az ünnepelt festőt, a szenvedélyes férfit, a különleges apát megölik. Feleségét gyanúsítják a gyilkossággal, elítélik, nem sokkal később a börtönben meghal. Poirot tizenhat évvel az eset után, lányuk, Carla kérésére kezd bele a nyomozásba, hogy felderítse, mi történt másfél évtizeddel ezelőtt azon a tragikus nyáron. Ahogy beszélget az akkor ott lévőkkel, gyűjti az emlékeket, szép lassan kibontakozik a tehetséges és kisfiúsan bájos, mágnesesen vonzó, de kegyetlen és végtelenül önző férfi portréja. Carla, a lány elmondja: szülei között mély szerelem volt, csakhogy a férfinak, akit hajtott a „művészlelke”, ez nem volt elég. Újra és újra elhúzott otthonról, hogy élje világát Londonban, ünnepeltesse magát, inspirálódjon a festészetéhez. Az inspirációnak pedig a számára egyik legkellemesebb, feleségének meglehetős elégedetlenségre okot adó módja a fiatal modellek formáinak és bőrük textúrájának felderítése volt.
Egy idő után viszont mindig lenyugodva hazatért egyetlen igaz szerelméhez. A gyilkosság nyarán azonban Amyas továbbment: modelljét és egyben szeretőjét a családi birtokukra vitte, feleségének ott kellett végignéznie és végigszenvednie, ahogy a festő minden vonzalmát kiéli a másik nőn, miközben őt semmibe veszi. Vajon most tényleg szerelmes lett a férfi? Vajon elhagyja a családját és feleségét a fiatal szerető kedvéért? Heteken át megy az idegfeszítő játék, melyben eleinte az idősebb, szelídebb, fakóbb feleség tűnik vesztesnek. A szerető arrogáns módon, a másik nőt lesajnálva ül diadalt. Vagy mégsem?
Csúnya lenne egy krimi végét leírni már egy első bekezdésben – és számunkra most nem az a fontos, hogy ki keverte a mérget. Sokkal érdekesebb a narcisztikus férfival való együttélés dinamikája. Illetve az, hogy melyik két vágy hajtja a narcisztikus embereket. Stefanie Wurst és munkatársai idén publikált eredményei segítenek jobban megérteni, hogy minden hátrányuk és kínzó kapcsolati működésük ellenére miért élnek együtt mégis oly sokan narcisztikus partnerekkel.
A csokitorta modellről már volt szó korábban: az a hasonlat, hogy egy narcisztikus, éppúgy mint a csokitorta, kis adagban, elsőre nagyon finom, később viszont émelyítővé válik. Azaz elsőre vonzó és kívánatos, azután később már bánod, hogy elcsábultál. Merthogy a nárcizmus két dimenzió erősségében nyilvánul meg, ezek pedig: a csodálatra való vágy és a versengés (NARC: Narcissistic Admiration and Rivalry Concept). Wurtsék azt mondják, hogy a narcisztikus személyiség e két dimenzió mentén tudja fenntartani az önbecsülését. Szüksége van arra, hogy csodálják: keresi mások rokonszenvét, szeret tetszeni másoknak – és tényleg el is éri, hogy a többi ember vonzódik hozzá. Ez a nárcizmus, ha úgy tetszik napos oldala. A sötét oldal a rivalizálás, azaz az a szükséglet, hogy legyőzze a másikat, ő legyen a jobb mindig és mindenben.
Csináltak egy kérdőívet arra, hogy megállapítsák, kiben mennyire erős a nárcizmus csodálat és versengés dimenziója. A csodálatra ilyen állítások voltak, hogy:
- Többnyire nagyon jól bánok az emberekkel.
- Sok erőt merítek abból, hogy különleges vagyok (ezért mondja Simon Sinek, hogy az elmúlt két évtized „fantasztikus vagy, csodálatos vagy” nevelési módszere egy teljes generációnyi narcisztikust termelt ki.)
- Király vagyok.
Míg a rivalizálást ehhez hasonló állításokkal mérték:
- A legtöbb ember lúzer.
- Azt akarom, hogy az ellenfeleim elbukjanak.
- Nehezen viselem, ha másvalaki van a középpontban.
Bár a csodálatra írt állítások sem különösebben szimpatikusak, azt figyelembe kell venni, hogy ezek csak a mögöttes gondolatok megfogalmazásai. A viselkedésben ez a vágy, hogy valaki csodálatot váltson ki másokból, sokkal rokonszenvesebben nyilvánul meg. Akiknél magas volt ez a csodálat-érték, azokat idegenek vonzóbbnak találták, úgy gondolták, hogy inkább velük kéne romantikus kapcsolatba bonyolódni, mint másokkal. (És persze ők maguk is vonzóbbnak gondolták magukat másoknál.) A magas versengés dimenzió viszont együttjárt a hosszútávú kapcsolatok sikertelenségével.
Gondoljunk vissza a regényhőseinkre, a festőre és nőire. A férfi sikeres volt, vonzó volt, ha akart, akkor nagyon kedves is tudott lenni, minden nő úgy érezte, csoda, hogy egy ilyen ünnepelt művész engem választott. A felesége minden alkalommal, ahogy a férfi visszatért hozzá, átélte ezt a „csodát”, ez táplálta a szerelmet. Lehet tehát azt mondani, hogy Amyas a csodálat dimenzióban magasan teljesített.
A rivalizálás egy kicsit trükkösen jelenik meg: ugyanis alapesetben a narcisztikus a partnerével verseng, arra látunk példákat, hogy a partnerrel kapcsolatban akarja bebizonyítani magának és a világnak, hogy ő sokkal okosabb, ügyesebb, remekebb, győztesebb. És ez a harc, különösen ha naponta többször meg kell vívni, végtelenül fárasztó annak, akiben nem ilyen magas a versengési dimenzió. A könyvben, és azért ez is egy elég tipikus mintázat, a narcisztikus férfi a két nőt ugrasztotta egymásnak: olyan helyzetet teremtett, amelyben ők érezték úgy, hogy egy életre-halálra versenyben vannak, hogy melyikük a jobb – ami arról látszik majd, hogy melyiküket választja a férfi. Amivel természetesen azonnal föléjük került, hiszen érte küzdöttek az asszonyok. A történet azért torkollt tragédiába, mert ezt a versengés dimenziót túlzásba vitte, az elviselhetetlenségig felfokozta. Ha marad a korábbi modellnél, hogy otthonától távol kiéli magát, fürdőzik a csodálatban és azután hazatér, akkor talán még ma is boldogan élnének.
A kutatók azt állítják, hogy ha a nárcizmus napos oldala, a csodálatra vágyás van túlsúlyban, akkor abból még lehet egy kielégítő kapcsolat. Csak a partnernek érdemes résen lenni: vajon nem tör-e be az idő múlásával egyre erősebben a versengés. Nem igazán tud az ember olyan kapcsolatban elégedett lenni, ahol minden csak a másikról szól, és naponta többször rábizonyítják, hogy rosszabb a másiknál. Akármilyen csodálatos is valaki, egy boldog kapcsolathoz muszáj neki is örülnie a partnere sikereinek.
