Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gőzünk sincs, hogyan kell működtetni egy hosszú távú párkapcsolatot. És sokszor ez a boldogtalanságunk oka.
Minden párkapcsolatnak létezik természetes hullámzása, amiben a jobb és rosszabb időszakok váltják egymást. Persze az, hogy pontosan milyen problémákkal, konfliktusokkal, válságokkal szembesülünk egy kapcsolatban páronként más és más. Függ ez a személyiségünktől, a hozott mintáinktól, ahogy függ az aktuális élethelyzetünktől is. Vannak azonban olyan tipikus problémák, amelyek számos kapcsolatban megjelennek. Ráadásul ezek gyakran olyan téves elképzelésekből fakadnak, amiket észre sem veszünk. Nézzük a legsúlyosabbakat.
Azt hisszük, ugyanúgy gondolkodunk
Arnold Lazarus párterapeuta karrierje során több száz házaspárt kezelt, és arra jutott, hogy az egyik legnagyobb baj, hogy gőzünk sincs, hogyan kell működtetni egy hosszú távú párkapcsolatot. Honnan is tudnánk? Senki sem tanítja meg nekünk. Megérkezünk a párkapcsolatainkba, hozzuk a családi mintáinkat, a szerepeinket, a kultúránkból készen kapott, mélyen gyökerező tévhiteinket, amik mindent tartalmaznak, csak azt nem, hogy mi van akkor, ha a másik máshogy működik, mint mi. Márpedig az esetek többségében máshogy működik. Érdekes módon ezek az elméleti - később gyakorlati - ellentétek az együttélés kezdetén sokszor nem derülnek ki. Erről talán a kritikus gondolkodást gátló szerelem tehet, vagy a másik iránti rajongásunk vakít el, esetleg az, hogy hisszük: az ellentétek feloldódnak, és ha mégsem, hát valamelyikünk majd változik. Pedig a különbözőségünket jó, ha már a kezdetekben tudatosítjuk.
Azt hisszük, a kapcsolatot magára lehet hagyni
Lazarus szerint egy hosszú távú párkapcsolat működtetése nemcsak alkalmazkodást, hanem újra- és újraalkalmazkodást kíván meg tőlünk. Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy a másik igényeit a sajátunk elé kell helyzeni, hogy le kell mondanunk a saját vágyainkról, szükségleteinkről, ahogy nem jelenti azt sem, hogy a másikra kell erőltetnünk a saját elképzeléseinket, hogy le kell rohanni, elnyomni egymást. Az alkalmazkodás az, ha képesek vagyunk osztozni egymás életében, közösen termetünk új utakat. Ebben a folyamatban nyilván lesz lemondás, de inkább a kompromisszum, mint az önfeladás révén.
Elvárjuk, hogy a másik a legjobb barátunk és a boldogságunk forrása legyen
Nem lesz az. Ő a társunk, a párunk, és ha minden érzelmi szükségletünket rávetítjük, ha mindent tőle várunk, mindent neki akarunk adni, könnyen túlterhelhetjük a kapcsolatot. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály, a pozitív pszichológia egyik alapítója fogalmaz: a boldogság olyan dolog, amiért mi magunk teszünk. Ha a boldogságot egy másik ember, ha a partnerünk jelenti, az olyan terhet ró a kapcsolatra, olyan felelősséget rak a másikra (vagy fordított esetben rak ránk), amivel tartósan nem lehet megküzdeni. Mindenkinek érdemes tehát vállalnia a felelősséget a saját boldogságáért, és ennek elérésében a partnerünk segíthet, illetve akadályozhat minket.
Meg tudom változtatni a partneremet
A másik a saját egyéniségével jön a kapcsolatba, éppen úgy, ahogy mi. És ahogy őt sem érdemes megpróbálni megváltoztatni, úgy a saját egyéniségünkről sem szabad lemondanunk. Ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolat a másik hatására ne változnánk, ne fejlődnénk, ne tanulnánk új dolgokat. Csak azt jelenti, hogy nem az összeolvadás, eggyé válás a cél, hanem a csapatjáték, az együttműködés megtanulása.
A teljes összeolvadásban ugyanis éppen azt veszítjük el önmagunkból és a másikból is, amiért egyáltalán létrejöhetett az a kapcsolat: azt, hogy - ideális esetben - önállóan dönteni képes, a saját tetteinkért felelősséget vállaló, független emberek vagyunk. Amikor a legapróbb dolgokban sem merünk dönteni a partnerünk nélkül, amikor engedélyt kell kérnünk arra, ha valami vagy valaki mással szeretnénk tölteni a szabadidőnket, akkor nem csak az önállóságunk, a felnőtt pozíciónk sérül, de a szabadságunk is.
Ha szeret, azt is tudja, mit érzek
Az egyik legnagyobb hiba, amit egy párkapcsolatban elkövethetünk, hogy elvárjuk: a másik legyen tisztában a gondolatainkkal, érzéseinkkel. Akármennyire szeret, ez nem fog menni. Ha tudatni szeretnénk vele, mit érzünk, mit gondolunk, vagy élünk meg egy-egy helyzetet, milyen problémáink vannak, arról beszélnünk kell. Akkor is, ha nehéz. Nyílt kommunikáció és a konfliktusok felvállalása nélkül hosszú távon nem leszünk boldogok.
A szabadidőnket mindig együtt kell tölteni
Ahhoz, hogy a kapcsolatunkban boldogok legyünk, hogy teljes életet élhessünk, érdemes teret hagyni azoknak a dolgoknak, amik csak számunkra fontosak, amik a saját személyes fejlődésünk, szórakozásunk szempontjából lényegesek. Minél kevesebb tere van az embernek egy kapcsolatban arra, hogy megélje az önmaga számára fontos dolgokat, vagy akár kipróbáljon újakat, annál valószínűbben fogja korlátozásként megélni a kapcsolatát, és annál valószínűbb az is, hogy az érzelmileg túlterheli. Ahhoz ugyanis, hogy feldolgozzuk az élményeinket, átgondoljuk a tapasztalatainkat, hogy tisztában legyünk a saját érzelmeinkkel, szükségünk van távolságra, szükségünk van ingerszünetre. Ha stabil, önálló és egyben az élet hozta kihívásokhoz megfelelően alkalmazkodni képes emberek szeretnénk lenni, érdemes megtanulnunk élvezni az egyedüllétet, kihasználni azt arra, hogy fejlesszük az önismeretünket, hogy jobban rálássunk, békében legyünk önmagunkkal.
Lazarus szerint sokakban az a kép él egy hosszú távú kapcsolatról, egy házasságról, hogy az rabszolgaság, a személyiségünk függetlenségének feladása. Pedig ennek nem kell így lennie. Egy olyan viszony, ahol a felek természetesen megélhetik a számukra fontos dolgokat, vagy akár az egyedüllétet, egyszerre nyújt biztonságot, szabadságot és teret a személyes fejlődéshez. Ráadásul ezekben a kapcsolatokban valószínűbben marad meg a szerelem is. A szerelemhez, a vágy fennmaradásához ugyanis távolság kell.
