Munka- és megfelelés centrikus világban élünk. Már kisiskolás korunkban megtanuljuk, hogy a teljesítményünk alapján osztályoznak, minősítenek és rangsorolnak minket. Később a munkában, a karrierben is sokszor kell egy jó pozícióért küzdenünk, versengenünk a többiekkel. Felnőttként is az elért eredményeink alapján ítélhet meg minket a környezetünk, és így lehetünk mások szemében sikeresek, és elismertek, vagy éppen lúzerek, akik nem vitték semmire.
A kultúra, a körülöttünk lévő világ tehát szinte hajlamosít a maximalizmusra. „Tanulj jobban!” „Dolgozz többet!” „Dobj rá még egy lapáttal a sikerért!” Mi pedig igyekszünk. Szeretnénk ötöst kapni, jól teljesíteni, elismerést szerezni először a szüleinktől, aztán a kollégáktól, a családunktól, a környezetünktől. Egy egészséges emberben mindez mégis egy jól kezelhető, és nem mindent elsöprő megfelelési vágyat vált ki. Szeretne célokat elérni, jól szerepelni, de nem minden áron.
A probléma ott kezdődik, ha a megfelelési, bizonyítási vágy túlzottá válik, és átveszi az irányítást a gondolkodásunk, az érzelmek, és a viselkedésünk fölött. Teljesítenünk kell, a legjobbnak kell lennünk, és amit megvalósítunk, annak is tökéletesnek kell lennie. Ha ezek a „kellek” átveszik a kontrollt az életünk felett, akkor bizony a maximalizmus zsákutcájába tévedtünk. Egy kóros, kényszeres működés lépett a józan és egészséges önszabályozásunk helyébe, és ha nem kérünk, és kapunk időben segítséget, ennek katasztrofális vége lehet.
Mit érez a maximalista?
Először is, szenved. Mindig. A hetének minden napját, és az életének minden terültét áthatja a kudarctól, és a kritikától való félelem. Retteg attól is, hogy mások gyengének lássák. Bár minden erejét megfeszítve igyekszik teljesíteni, sosem elégedett, és sosem örül. Minek is örülhetne, hiszen a cél, a tökéletesség, amit kitűzött elérhetetlen. Így bármihez is fog, csalódnia kell magában, ami pedig önostorozáshoz, önhibáztatáshoz, és bűntudathoz vezet.
Nehéz a mindezekkel együtt járó folyamatos szorongással, és ezzel az egész érzelmi csomaggal együtt élni. Ami még nehezebb – sőt egyenesen lehetetlen – ilyen nyomás mellett jól teljesíteni. A negatív érzelmek és az állandó feszültség szétzilálja a figyelmet, szaporodnak a hibák, nem fog az agy, megremeg a kéz. Ezzel be is zárult a csapda. A maximalista annyira szeretne jól, sőt a legjobban teljesíteni, hogy a görcsös akarással saját magát akadályozza meg ebben.
Honnan jön ez? Kiből lesz maximalista?
A görcsös tökéletességre törekvés motorja mindig a feltételhez kötött önértékelés. „Csak akkor vagyok szerethető, csak akkor vagyok elfogadható, ha a legjobb vagyok valami nagyon fontos, és értékes dologban.” Így hangzik a maximalista életfilozófiája, és ezért nem hiszi el, hogy valaki lehet szerethető, csak úgy. Nem kell hozzá valami extra, valami nagy dobás.
Mint minden személyiségvonásunknak, jellemző működésünknek megvan valahol a személyes története. Nem nagy rejtély: a felnőttkorban átélt feltételes önértékelés gyökerei a gyerekkorunkban keresendők. Ha meg kellet élnünk azt, hogy a szüleink valamilyen kimagasló teljesítményhez kötötték a szeretetüket, és csak ezzel lehetett figyelemhez, törődéshez jutni, mi is ugyanígy bánunk majd magunkkal felnőttként. Csak ötös lehetett a bizonyítványban, és minden más eredmény haragot, büntetést, vagy „csak” szeretetmegvonást hozott? Mi sem fogjuk soha többet elfogadni magunktól a négyest, a jó 90%-os eredményt.
Munka-alkoholizmus: ez már igazi betegség
A maximalistának muszáj tökéletesen teljesítenie, de pont ez a muszáj, és az ebből fakadó feszültség rontja a teljesítményét. Ezért aztán még inkább rá kell kapcsolnia, amitől még feszültebb lesz, és így tovább... Ez az ördögi kör pedig a legsúlyosabb esetben igazi addikcióvá, szenvedélybetegséggé áll össze. Ez a munka alkoholizmus. Ez az állapot a függőség minden fontos kritériumát teljesíti: a munka kiszorít minden egyéb tevékenységet a beteg életből, teljesen átveszi fölötte az irányítást. Az ördögi kör végleg bezárul, hiszen a feszültséget semmi mással, mint munkával lehet átmenetileg enyhíteni. Egyre erősödő tünetekkel kell ilyenkor szembenézni:
- hiába nő a befektetett idő, a teljesítmény mégis romlik,
- elhalnak, megszűnnek a társas kapcsolatok, állandósul a magány,
- teljes érzelmi kimerülés, és kiégés,
- hangulatváltozások, depresszió,
- a stressz és szorongás összes ismert tünete: alvászavar, ingerlékenység, fejfájás, fáradékonyság, fájdalomtünetek, testi betegségek, baleseti hajlam,
- nő az öngyilkosság kockázata.
A munka-alkoholizmusnak segítség nélkül mindig rossz vége van. Jöhet egy súlyos betegség, és ezzel a teljes összeomlás, de mindannyian hallottunk már olyanról is, aki egyszerűen halálra dolgozta magát.
Ismerjük fel! Kérjünk segítséget!
Egészséges megfelelési vágy – görcsös maximalizmus – szenvedélybetegség. Nem élesen elválasztható kategóriák, inkább egy skála, egy számegyenes elemeinek érdemes őket elképzelni. Ha van egy kis hajlamunk, ha a személyes történetünk fogékonnyá tesz erre, szinte észrevétlenül lépkedünk ezen az egyre súlyosabb állapotok felé. És lehet, hogy nem lesz, aki figyelmeztessen… Ha a vezetőinktől, munkáltatóinktól kérdeznénk, hogy esetleg dolgozzunk-e többet, tudjuk, mit válaszolnának. De lehet, hogy a hozzátartozóink is megoldhatatlan dilemma előtt állnak, hiszen a summa cum laude diploma, a harmadik nyelvvizsga megszerzésével, vagy még egy másodállás felvállalásával tulajdonképpen valami tiszteletreméltó dolgot hajtunk végre. Mikor szóljanak? Mi a még egészséges? És mi a túl sok?
Az a legjobb, ha inkább magunkra figyelünk. Néhány egyszerű kérdés is segít: Van még életünk a munkán vagy tanuláson kívül? A teljesítményünk alapján értékeljük magunkat, és haragszunk, szorongunk, ha ez nem tökéletes? Szabad hibázni? Szabad néha csak úgy lenni, és semmi hasznosat nem csinálni? Ha időben felfigyelünk arra, hogy a maximalizmus átvette az irányítást, visszaszerezhetjük:
- Lassítsunk! Fordítsunk több időt saját magunkra! Védjük a mentális és fizikai egészségünket!
- Figyeljünk az érzelmeinkre! Kis tanulással megismerhetjük a saját viselkedésünk mozgatórugóit, az érzelmi reakcióinkat.
- Jutalmazzuk meg magunkat! Szabadidővel, pihenéssel, élményekkel, és ne csak akkor, ha megnyertünk valamit, hanem mindig, ha valamire figyelmet, időt, energiát fordítottunk! Újítsuk fel, és működtessük a társas kapcsolatinkat!
- Csináljunk néha a munkától független „haszontalan” és „értelmetlen” dolgokat is!
Ha valaki úgy érzi, egyedül nem tud megküzdeni a maximalizmus szorongatásával, vagy munka alkoholistaként valódi veszélyben van, természetesen érdemes pszichológus szakemberhez fordulni. A modern pszichoterápiában számos eszköz áll rendelkezésre a maximalizmussal való megküzdéshez. Kognitív- és viselkedésterápiás eszközökkel átdolgozható a kényszeres viselkedés, és leküzdhetők a negatív gondolatok. Más módszerekkel pedig feldolgozható a gyermekkorban elszenvedett érzelmi trauma hatása, és helyreállítható a sérült önértékelés.
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Írjon nekünk a divanycoach@divany.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns a kémiai és viselkedési függőségekkel foglalkozik, de szívesen reagál a függők hozzátartozói oldaláról felmerülő kérdésekre is. Családi, házassági és nevelési problémákkal, bántalmazással és életvezetési gondokkal rovatunkban Sári- Kurán Zsuzsa pszichológus, családterápiás tanácsadó és Sebők Franciska tanácsadó szakpszichológus, az emPatika munkatársai foglalkoznak. Sákovics Diana pszichológus, a Dívány Ego rovatának szakmai vezetője pedig szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!
