A nem verbális kommunikáció értelmezésének is vannak alapszabályai. Ezek nélkül a jelek pásztázása semmit nem ér.
Nem újdonság, hogy az emberi kommunikációban a nem verbális jelzések mennyire fontos szerepet töltenek be, hogy ezek közvetítik leginkább a kapcsolati dinamikák érzelmi háttérét. Vagyis a nem verbális jelzések hordozzák a másikkal, a helyzettel kapcsolatos érzéseinket, ahogy a szándékainkat, vágyainkat is. Nem véletlen, hogy annyi hazugsághoz köthető nem verbális jelzést gyűjtöttek a kutatók, ahogy az sem, hogy az emberi flörtrepertoárban annyira fontos, hogy mit üzen éppen a testünk. Hiába tanuljuk meg azonban a konkrét jelzések jelentését kívülről, hiába lessük, felfedezzük-e a jeleket a másikon, ettől még nem leszünk jobbak az emberi viselkedés értelmezésében. Hogy miért? Mert a nem verbális jelek olvasásának alapvető szabályaival egyszerűen nem vagyunk tisztában. A Barking Up The Wrong Tree friss posztja most ezeket a szabályokat segít az agyunkba vésni.
Carol Kinsey Goman kutató szerint négy alapvető hibát szoktunk elkövetni a nem verbális jelzések olvasásakor.
1. Figyelmen kívül hagyjuk a kontextust
A különböző nem verbális jelzések teljesen mást jelenthetnek a különböző szituációkban. Ha például egy hideg szobában ülünk, természetesen, hogy karba fonjuk a kezünket, és egyáltalán nem biztos, hogy eközben magunkba zárkóznánk, elhatárolódnánk a másiktól, vagy éppen felhúzna minket, amit épp mond. Ha tehát egy-egy konkrét jelzésre kapjuk fel a fejünket, mindig érdemes feltenni magunkban a kérdést, hogy mennyiben magyarázzák azt a szituáció jellegzetességei.
2. Külön-külön értelmezzük a jelzéseket
A legnagyobb hiba, amit a nem verbális jelzések értelmezésében elkövethetünk, hogy egy-egy mozdulatot önmagában próbálunk értelmezni. A jelzéseink azonban soha nem önmagukban állnak, egymást kiegészítve, egymással összhangban, számos csatornán - például a hangszínünkben, a végtagjaink mozdulatain és az arcmimikánkon - egyszerre bukkannak fel, így érdemes ezeket egy közös halmazként kezelni, és a jelzéscsoportokra figyelni.
3. Figyelmen kívül hagyjuk magát az embert
Mindenki máshogy működik, más jelzésekkel, más energiaszinttel, más és más tipikus nem verbális kommunikációs sajátosságokkal. Vannak, akikre alapból jellemzőek a heves, nagy gesztusok, a gyors beszéd, a mozgékonyság. Nála tehát ezek a jelzések nem feltétlenül takarnak aktuális stresszort, szemben azzal az emberrel, aki az esetek többségében nyugodt, csendes és lassú. Ha tehát valakit jobban ismerünk, akkor mindig érdemes észben tartani, hogy hogyan viselkedik az illető általában, és ahhoz képest észlelünk-e éppen bármilyen változást a viselkedésében.
4. Nem vagyunk képben az érzéseinkkel
Az, hogy hogy állunk valakihez, hogy milyen érzéseink vannak vele kapcsolatban, hogy mit remélünk, várunk tőle befolyásolhatja azt is, hogyan értelmezzük, minek tulajdonítjuk a gesztusait, jelzéseit. Ha van a másikkal kapcsolatban egy alapvető koncepció a fejünkben, hajlamosak leszünk azokat a jelzéseiket észrevenni, tudatosítani, melyek alátámasztják ezeket. Tipikus példa erre az, ha nagyon tetszik nekünk valaki, de nem tudjuk biztosan, hogy a másik hasonlóképpen érez-e. Ilyenkor egy-egy tovább kitartott szemkontaktus, egy mosoly vagy éppen a személyes távolság csökkentése is azt a látszatot keltheti, hogy az illető vonzódik hozzánk. Ami lehet, hogy igaz is lesz, ha sokáig flörtölünk vele tudattalanul.
Ezt a négy tipikus hibát tehát érdemes észben tartunk, ha szeretnénk helyes következtetéseket levonni a másik gesztusaiból, tekintetéből, testtartásból, arcmimikájából, a köztünk lévő távolságról vagy éppen a hangneméből, hanglejtéséből és hangsúlyából. Sok sikert!
