Mítosz, hogy egy jó kapcsolatban össze kell olvadni, mindent együtt kell csinálni és mindig, mindenben közösen kell dönteni. A vágynak ugyanis kell a szabadság.
Ha két ember igazán szereti egymást, akkor minden szabadidejüket együtt töltik, mindent együtt csinálnak, mindenben osztoznak, mindenről közösen döntenek: eggyé válnak, összeforrnak, összeolvadnak. Ilyen egy igazán jó kapcsolat, igaz? Francokat! Az összeolvasás csak egy romantikus mítosz, ami ráadásul hosszú távon gyakran sem az embernek, sem a kapcsolatnak nem tesz jót.
Az elején természetes, később viszont káros
A szerelemben, vagyis a teljes mentális káosz állapotában természetes érzés, hogy igyekszünk a lehető legtöbb időt egymással, egymás megismerésével, felfedezésével tölteni, de a kapcsolat hosszú távú fenntartásához fontos, hogy képesek legyünk egymás nélkül is jól lenni a bőrünkben. Ahhoz ugyanis, hogy a kapcsolatunkban boldogok legyünk, hogy teljes életet élhessünk, érdemes teret hagyni azoknak a dolgoknak, amik csak számunkra fontosak, amik a saját személyes fejlődésünk, szórakozásunk szempontjából lényegesek.
Minél kevesebb tere van az embernek egy kapcsolatban arra, hogy megélje az önmaga számára fontos dolgokat, vagy akár kipróbáljon újakat, annál valószínűbben fogja korlátozásként megélni a kapcsolatát, és annál valószínűbb az is, hogy érzelmileg az túlterheli. Ahhoz ugyanis, hogy feldolgozzuk az élményeinket, átgondoljuk a tapasztalatinkat, hogy tisztában legyünk a saját érzelmeinkkel, szükségünk van távolságra, szükségünk van ingerszünetre. Ha stabil, önálló és egyben az élet hozta kihívásokhoz megfelelően alkalmazkodni képes emberek szeretnénk lenni, érdemes megtanulnunk élvezni az egyedüllétet, kihasználni azt arra, hogy fejlesszük az önismeretünket, hogy jobban rálássunk, békében legyünk önmagunkkal.
A jó kapcsolat nem rabszolgaság, ráadásul így marad meg a vágy is
A teljes összeolvadásban éppen azt veszítjük el önmagunkból és a másikból is, amiért egyáltalán létrejöhetett az a kapcsolat: azt, hogy - ideális esetben - önállóan dönteni képes, a saját tetteinkért felelősséget vállaló, független emberek vagyunk. Amikor a legapróbb dolgokban sem merünk dönteni a partnerünk nélkül, amikor engedélyt kell kérnünk arra, ha valami vagy valaki mással szeretnénk tölteni a szabadidőnket, akkor nem csak az önállóságunk, a felnőtt pozíciónk sérül, de a szabadságunk is. Arnold Lazarus neves klinikai pszichológus szerint sokakban az a kép él egy hosszú távú kapcsolatról, egy házasságról, hogy az rabszolgaság, a személyiségünk függetlenségének feladása. Pedig ennek nem kell így lennie. Egy olyan viszony, ahol a felek természetesen megélhetik a számukra fontos dolgokat, a hobbijukat, vagy akár az egyedüllétet, egyszerre nyújt biztonságot, szabadságot és teret a személyes fejlődéshez. Ráadásul ezekben a kapcsolatokban valószínűbben is marad meg a szerelem.
A szerelemhez, a vágy fennmaradásához ugyanis távolság kell. Senki sem vágyik arra, amit folyton elérhet, ami nemcsak mindig mellette, de konkrétan a nyakában van. Néhány nap a másik nélkül gyakran a hosszú távú kapcsolatokban is felpiszkálja a vágyat, a szenvedélyt, hiszen ilyenkor van lehetőségünk megélni azt, hogy mit is jelent nekünk valójában a másik. A vágy ugyanis hiány, míg az összeolvadás birtoklás, és gyakran a romantikus szerelem maszkja mögé bújtatva tényleg erről is szól. Ha ugyanis nem vagyunk képesek hagyni a másikat szabadon lélegezni, ha neheztelünk rá, hogy tőlünk távol is jól érezheti magát, az nem a szerelmünk jele, inkább a bizonytalanságunké. Azért akarjuk, hogy ott legyen, mert nekünk úgy a jobb, mert úgy vagyunk biztonságban, mert akkor tudjuk igazán, hogy szeret. Ha távol van, jönnek a kétségek, jön a szorongás.
Természetesen minden ember, és így minden párkapcsolat is különbözik, így elképzelhető, hogy vannak, akik az összeolvadást hosszú távon is boldogan, konfliktusmentesen élik meg, úgy, hogy közben a környezetükben lévő emberek - például a gyerekeik - is komfortosan érzik magukat. Ahogy igaz az is, hogy ha két ember teljesen egymástól függetlenül éli az életét az hosszú távon az intimitás kárára válhat. Minden kapcsolat alkalmazkodással jár, de ebben érdemes az egyensúlyra törekedni. Ahogy Arnold Lazarus írja: “sose mondj le az egyéniségedről, de tanuld meg a csapatjátékot, az együttműködést partnereddel.”
Erről a témáról szólt volna a Pannon pszicho 11. adásának második fele, ha Péter Annával nem trollkodtuk volna szét. A podcast első fele - még összeszedetten - szintén egy párkapcsolati mítoszról szólt, méghozzá arról, hogy megoldja-e a gyerekvállalás a párkapcsolati gondokat. Jó hallgatást!
