Szia, nagyi! Képzeld, meleg vagyok.

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Homoszexuális olvasónk szívesen mutatná be nagyanyjának a pasit, akit szeret, ám attól fél: az asszony agyvérzés kap.

A legtöbb meleg számára a coming out, azaz az előbújás (a szexuális irányultság felvállalása) a közeli családtagok előtt is meglehetősen nehéz feladat, ám itt még nem ér véget a sor: miután a szülők előtt felvállaltuk a felvállalnivalót, egy csomó új kihívással nézünk szembe. Tesók, barátok, haverok, régi szerelmek, szomszédok – csupa olyan ember, akikkel egy ponton vagy megtörténik a nagy beszélgetés, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy maguktól rájöjjenek.

Az utóbbi kategóriába tartoznak a nagymamák és nagypapák is – ennek oka pedig általában az, hogy a család legidősebb tagjai rendszerint nincsenek kirobbanó formában. És hát senki sem igazán szeretné magára vállalni, hogy egy coming outtal az egekbe küldje a vérnyomásukat, mások komolyan elhiszik, hogy szívrohamot, vagy szélütést okozna nekik a csalódottság érzése. „Nem akarom felzaklatni vele” – ez a tipikus hozzáállás.

Nemrég hasonló történettel keresett meg egy fiatal férfi olvasónk is, ám kérésére a levelét nem teszem közzé. Elég annyi, hogy szívesen beszélne őszintén a nagymamával, és mutatná be neki a pasit, akit szeret, de attól fél: ha visszajut a nagymamához a hír vagy magára ismer a cikkből, menten szörnyet hal. Ezt pedig én se szívesen venném a lelkemre – bár hozzáteszem, senkiről sem hallottam még, aki holtan rogyott össze, miután egy kedves családtagról kiderült, hogy meleg.

Jómagam tízéves körül voltam, amikor egyetlen élő nagymamám agyvérzést kapott, és fél oldalára teljesen lebénult. Innentől fogva ha nem volt nagyon muszáj, nem hagyta el a szobáját, még a pap is házhoz járt gyóntatni. Néhány évvel később édesanyámmal együtt egy falu szélén álló tanyára költöztek a Mátra környékére, az ingatlant a szüleim és néhány lelkes barátjuk vásárolta még a  a kilencvenes években, hogy buddhista meditáció központot nyissanak. Így történhetett meg, hogy míg a dalai lámával találkozott a nagymamám, az életemben fontos szerepet betöltő társakkal nem, vagy nem úgy.

Tizenhat voltam, mikor először volt komoly pasim. A nálam tíz esztendővel idősebb Lacit az egész családom imádta, és a nagymamámnak is bemutattam úgy, mint „barátot" – de azért nem részleteztem a dolgot. Tudta-e rólam? Azt hiszem, a válasz egyértelmű igen, sőt, azt is megkockáztatom, hogy az édesanyám beavatta őt a nagy titokba a szülők előtti coming out után. Mimi Mama néhány évvel később meghalt – és bevallom, ma már egy kicsit bánom, hogy nem voltam bátrabb, és faggattam ki alaposan: az ő generációja hogyan gondolkodik a homoszexualitásról, voltak-e meleg barátai fiatalkorában, és így tovább. Ám akkoriban, tizenévesként úgy gondoltam: talán felzaklatom vele, ha kimondom a mindannyiunk számára egyértelmű szavakat.

Coming out szavak nélkül

Szerencsére a sors úgy hozta, hogy nem maradtam nagymamák nélkül. Két hosszabb kapcsolatom volt életem során (az egyik épp zajlik), és meglepő módon mindkét pasi nagymamája übercukin kezelte a gay-kérdést. Az exem, Zsolti nagyija fantasztikus figura volt, szóvicceket nyomott a vacsoraasztalnál (a kedvencem a ƒ„ma mit eszünk?” kérdésre adott válasza, a „mamit eszünk” volt), és határozottan visszautasította, hogy megkülönböztetett módon kezelje őt bárki a családban csak azért, mert történetesen öreg.

Soha nem ültünk le vele részletesen megbeszélni, hogy Zsolti és én milyen viszonyban vagyunk – ő nem kérdezett rá, mi pedig nem éreztük szükségét, hogy színt valljunk. Ugyanakkor cseppet sem fogtuk vissza magunkat a jelenlétében – ha látogatóban jártunk a családnál, egy ágyban aludtunk és egy paplanon osztoztunk az exemmel, időnként kézenfogva andalogtunk a Balaton-parti házuk felé sétálva, és úgy egyáltalán, tök egyértelmű volt, hogy melegek vagyunk. Szeme se rebbent soha, azt viszont gyakran mondogatta, hogy „Zsozsókám, nekem csak az a fontos, hogy te boldog legyél.” Már nincs velünk, de a mai napig időről időre eszembe jut – nagyon különleges és finom kapcsolatom volt vele, és nagy-nagy szeretettel gondolok rá.

Toleráns nagyanyósok 

Mostani szerelmem, azaz a férjem nagymamájával nagyjából hét éve találkoztam először, és vele egészen más volt a helyzet, mint Mamival, hiszen már rengeteget hallott rólam korábban. Matan és én már bő fél éve voltunk egy pár, amikor először utaztunk Izraelbe meglátogatni a családot. Mindenki óriási szeretettel és érdeklődéssel fogadott, pedig mondhatni tradicionális családról van szó: papa ügyvéd, mama orvos, a férjem testvérei pedig azóta is azzal a társsal (férjjel-feleséggel) vannak, akiket akkor, hét éve megismertem. És hogy milyen a nagyi? Savta Esther, azaz Eszter nagyi végtelenül természetesen kezelte a helyzetet – a kedvemért angolul beszélt, a családomról és Magyarországról kérdezgetett, majd családi anekdotákba kezdett. Távozásunk után megkérdeztem Matant, hogyhogy ilyen liberális a nagymama, erre pedig azt felelte: „Ő volt az egyik első családtag, akinek elmondtam, mi a helyzet. Egyetlen kérdést sem tett fel – magához ölelt, és azt mondta, tudnom kell, hogy én vagyok az egyik kedvenc unokája, és neki csak a boldogságom számít.” Könnyek futottak a szemembe, és arra gondoltam: „Milyen extra jófej nagyanyósokkal vagyok én megáldva életem során.” Eszter nagyi szerencsére ma is velünk üli körbe az asztalt a családi vacsorákon – ami zsidó lévén majdnem minden szombatot kimerít.

Egy dolog változott: ma már nem hajlandó angolul szólni hozzám, hogy gyakoroltassa velem a hébert, és minden társalgás után, amit végigdadogok héberül, nagyon megdicsér.

Öreg elme nem vén elme

Szóval a legkevesebb, amit tehetünk, hogy megelőlegezzük a bizalmat a nagyszüleinknek: a szeretetük erősebb, mint az ítélkezésük. És persze miután előálltunk a helyzettel, nem hagyjuk magukra őket az infóval, hogy most aztán kezdjenek vele, amit akarnak, hanem inkább bátorítsuk őket: tegyenek fel kérdéseket, mondják el, hogyan éreznek, és igyekezzünk természetesek, könnyedek maradni ahelyett, hogy óriás drámaként tekintünk a coming outra. Az, hogy valaki idős, nem jelenti azt, hogy vaskalapos is, azt pedig végképp nem, hogy nincs lehetősége a változásra. Továbbmegyek: szívből hiszem, hogy az öreg, szokásoktól és konvencióktól berozsdásodott szellemnek nagyon is jót tesz, ha valami friss emészteni valót kap. Valamit, ami segíthet a nagyszülőnek abban, hogy megértse: az idős kor nem kifogás arra, hogy ne tartsunk lépést a világ változásával, plane, ha ez a változás pozitív irányú.

Márpedig az LMBTQ jogok firtatása, a melegházasság nemzetközi diadala, és a gombamód szaporodó szivárvány-családok szerte a világban mindenképpen jó irányt mutatnak. Ha pedig ezt a nagyi nem így látja, legalább történik valami, ami túl ritkán fordul elő: felszínes „hogy vagy? jól” helyett végre egy valós témáról beszélgetünk (és akár vitatkozunk) majd egy családtaggal. Ki tudja, akár még az is megtörténhet, hogy nagyi és unokája együtt ötletelnek a Budapest Pride LMBTQ-láthatóság fontosságát hirdető pályázatára.

Minden coming out közelebb visz egy toleránsabb világhoz

Tóth-Horváth Gábor pszichológus szerint Magyarországon a legtöbben a mai napig azt feltételezik, hogy a homoszexualitás tanult viselkedésminta, rosszabb esetben pedig, hogy betegség – sőt idősebbek körében általános tévhit, hogy a homoszexualitás összefüggésben áll a pedofíliával, pedig a melegek nem vonzódnak serdületlen gyermekekhez, a pedofilok esetében pedig a gyermek neme másodlagos „Az emberek keveset tudnak a témáról, az előítéletek között olyan abszurd álláspontoknak adnak helyet, mint 'divat melegnek lenni' – pedig ez már önmagában ellentmondás: miért is akarna bárki egy a társadalom által lenézett csoporthoz tartozni?” – veti fel a kérdést a pszichológus. A szakértő szerint már csak azért is hasznos, ha beszélünk a homoszexualitásról – akár olyanokkal is, akiről tudjuk, nem lesz egyszerű a beszélgetés –, mert ez az egyetlen eszközünk arra, hogy változtassunk a társadalmunk álláspontján. „A 21. században a magyarországi törvények 12. századi elveket követnek, ezen pedig csak úgy segíthetünk, ha rendet teszünk a fejekben. Bár léteznek elfogadó szülők is, sajnos még sokkal gyakoribb a 'tudom, de ne beszéljünk róla' gondolkodásmód. Ám a legrosszabb, amint a nagyszülő tehet, hogy mereven elutasítja azt, aki megnyílt neki – ezzel ugyanis megkockáztatja, hogy az unokájából boldogtalan, bűntudattal és potenciazavarokkal küzdő felnőtt lesz, és a családi kötelék is gyengülni fog, extrém esetben örökre megszakad.”