Nehéz pozitívnak és produktívnak lenni, ha körülöttünk valaki egész álló nap panaszkodik – legyen az a kollégánk, a szomszédunk vagy akár az élettársunk. A krónikus jajgatók úgy gondolják, az egész világ ellenük van és sokszor fel sem merül bennük, hogy valójában a saját hozzáállásuk miatt áldozatok. A magyarokra különösképp jellemző ez a pesszimista, borúlátó gondolkodásmód, ezért ne csodálkozzon, ha több ilyen ember is próbára teszi a türelmét. Szakértőket kérdeztünk arról, hogyan és mit szabad – vagy épp nem szabad – mondani a kényszeresen panaszkodóknak.
„Jól ismerjük már a fél pohár víz történetét, amiről az optimisták azt állítják, félig tele van, míg a pesszimista emberek egy félig üres poharat látnak maguk előtt. De mi a helyzet a krónikus panaszkodókkal? A pohár repedt, a víz pedig nem elég hideg. Nyilván csapvíz van benne, pedig palackozott vizet kértem. Várjunk csak! Mi ez a maszat a pohár alján? Biztos el sem mosták rendesen, én meg majd jól elkapok valami fertőzést. Miért mindig velem történnek ilyen rossz dolgok?! Ők azok, akik még egy pohár vízből is azt hozzák ki, hogy nekik mennyire sanyarú sorsuk van" – szemlélteti az önsajnáltató emberek látásmódját Guy Winch pszichológus a Psychology Today oldalán.
Szimpátiára vágynak, ezért szenvednek
„Előfordul, hogy valaki illemből, szociális elvárás miatt panaszkodik, azért, mert szimpatikus szeretne lenni mások szemében. Sikereinkről, boldogságunkról ugyanis a magyar társadalomban nem illik beszélni, mert az mások számára dicsekvésnek vagy nagyképűségnek tűnhet. A legtöbben viszont ténylegesen azonosulnak saját panaszáradatukkal, átérzik mindazt a szomorú vagy dühítő dolgot, amiről beszámolnak és aszerint is élik mindennapjaikat” – mondta a Díványnak Ujpál Zsófia pszichológus. Ugyanakkor akik folytonosan panaszkodnak, akik gyakran negatív eseményekre számítanak, hozzáállássukkal, viselkedésükkel tudattalanul is előidézik a vélt történések beteljesülését – nem véletlenül hívják ezeket önsorsrontó hiedelmeknek. Amint megvalósulnak, a személy önigazolásnak érzi a negatív események megtörténtét – magyarázta Csizmadia Dóra pszichológus.
És hogy mitől alakul ki valakinél az önsajnáltató viselkedésforma? „Ennek hátterében a negatív énkép, a figyelem utáni vágy vagy a szülői minta tudattalan követése állhat, illetve az a hiedelem, hogy a személlyel mindig negatív dolgok történnek és szenvedésre van ítélve. Az is lehetséges, hogy aki rendszeresen és sokat panaszkodik, az gyermekkorában csak így tudott figyelmet kapni és valójában magányosnak érzi magát” – fűzte hozzá a szakértő.
A pesszimista emberekkel szemben a kényszeres panaszkodók életszemlélete nem feltétlenül negatív, mégis akinek csak lehet, a tudtára akarják adni, hogy ők mennyire igazságtalan és szerencsétlen körülmények áldozatai. A legtöbben közülük egyáltalán nem tartják magukat borúlátónak, miközben minden rossz dologért, ami velük történik, a külvilágot teszik felelőssé. A krónikus jajgatók persze nem rossz emberek, csak több megerősítésre és támogatásra van szükségük. „Mindannyian igényeljük a törődést és megértést, a kényszeres panaszkodóknál azonban ez az attitűd állandó figyelemszerző játszmává válhat. Mivel kevésbé tudják megnyugtatni magukat, mint mások, így azzal oldják a feszültséget, hogy sokat és gyakran beszélnek a problémáikról, vagyis ventilálnak” – magyarázta Csizmadia Dóra.
Ne osztogasson tanácsokat!
Még ha a sirámok nevetségesnek vagy banálisnak is hangzanak, lehetőleg ne grimaszoljon, ne fészkelődjön és ne kezdje el a telefonját nyomkodni. Inkább hallgassa végig az illető mondandóját, bólogasson és fejezze ki egyetértését: ez valóban kellemetlen/szörnyű/szomorú dolog, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Előfordul, hogy a panaszkodók néhány perc alatt kimerülnek és végeznek is mondanivalójukkal, ezért ne kövesse el azt a hibát, hogy tanácsokat kezd osztogatni, mert azzal csak további mesélésre ösztönzi az illetőt: áh, dehogy, az nem fog menni, mert... „Sajnos a krónikus panaszkodók rutinosan kifogásokkal hárítják el a megoldási javaslatokat, így sokszor tehetetlennek, és elkeseredettnek érezheti magát az is, aki segíteni próbál” – mondta Csizmadia Dóra.
Ugyanezt éri el akkor is, ha azzal próbálja vigasztalni az önsajnáltató embereket, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek ők látják. Ilyenkor azt hiszik, hogy túlreagálják a dolgokat és – hogy megvédjék igazukat – tovább sarkítják a történetüket, még több szörnyűséggel kezdenek el érvelni, vagy felháborodnak azon, hogy a hallgatóságuk nem érti meg: a helyzet márpedig nem ilyen egyszerű. „Ha bagatellizálni próbáljuk a problémáját, vagy mielőtt meghallgatnánk, rögtön a pozitív tényezőkre akarjuk felhívni a figyelmét, abból az önsajnáltató személy azt érzi, hogy nem vesszük komolyan, nem értjük meg őt, és ismét magára maradt” – figyelmeztetett a szakértő. Azért ne essen át a ló túloldalára se azzal, hogy a heves egyetértésben elkezd ön is elégedetlenkedni valami miatt. Ha azt látják, hogy partner a panaszkodásban, akkor sanszos, hogy onnantól kezdve direkt arra fogják kihasználni, hogy szabadon reklamálhassanak és kiönthessék önnek a lelküket.
Amit szabad
A leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy lerövidítsük a zsörtölődő személy monológját, ha hitelesen kifejezzük szimpátiánkat, majd az aktuális teendőkre vagy valamilyen semleges témára tereljük a figyelmét. „Azzal nem veszítünk semmit, ha udvariasan megkérdezzük, kíváncsi-e a véleményünkre (amire általában igen a válasz), de ne kritizáljuk, hibáztassuk vagy ítélkezzünk felette, ne magát a személyt minősítsük, hanem a hozzáállásáról, szemléletmódjáról finoman fejtsük ki gondolatainkat vagy érzéseinket. Az én úgy érzem/azt tapasztaltam/úgy hallottam megfelelő felütések lehetnek a véleménynyilvánításhoz” – javasolja Csizmadia Dóra pszichológus.
Mielőtt azonban bármit is hozzászólnánk, fontos, hogy megismerjük a személy egyéni történetét, mert lehet, hogy valóban megvan az oka az önsajnálatra. Konkrét javaslatok helyett érdemes nyitott kérdéseket feltenni, például azt, hogy szerinte mi lehetne a megoldás a problémájára – vagyis a „mi nem jó” megközelítés felől próbáljuk a „hogyan lehetne jó” nézőpont felé irányítani. Ha merünk pozitív dolgokat elmondani, azokról kérdezni, illetve pozitív visszajelzést adni a panaszkodónak, az javíthat a hangulatán és a közérzetén. Segíthetünk neki felismerni, hogy min lehet változtatni, és mit kell elfogadnia, hiszen ez a stresszkezelés két iránya. Célszerű felülvizsgálni és átalakítani az elvárásokat is, ha azok túl magasak, túl szigorúak vagy irreálisak – fűzte hozzá a szakértő.
