Rózsa Milán, nekem – Steiner Kristóf személyes nekrológja

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

A csütörtökön elhunyt politikai aktivista, a kormányellenes tüntetések egyik fő alakja Steiner Kristóf jóbarátja is volt, aki most elbúcsúzik tőle.

Nem gondolkoztunk egyformán, de egyforma céljaink voltak. Őt szórakoztatta az idealista, világbéke-trippem, engem ösztönzött az állandó tenniakarása, és mindketten odavoltunk a moziért. Rózsa Milán, politikai aktivista csütörtökön – feltételezhetően – egy vonat alá ugrott. Vele utazom most. 

„Kedves Rózsa, természetesen számíthatsz rám” – írtam válaszul az első levelére, őszinte tévedésből. Egy mailben jelentkezett be hozzám, akkor – 2011 tavaszán – a Budapest Pride-ra készülvén. Bár korábban szkeptikus voltam a melegfelvonulással kapcsolatban, ekkorra már kristálytisztán láttam, hogy a bi-, meleg, leszbikus és transz társadalom ügyét évről évre a szőnyeg alá seperjük, mi magyarok. Huszonévesen még magam is elhárítottam ezt a fajta felelősséget, de aztán ahogy egyre szűkebb lett nekem a magyar közeg, és egyre többet jártam Londonba és Tel Avivba, egyszeriben elfogott az érzés, hogy én is tehetek valamit. Aztán miután pár nappal később rendesen átolvastam a mailt, rájöttem, hogy ez valójában a vezetékneve. Megnevettetett, hogy nem javított ki – egyszerűen elfogadta. Később, mikor Facebookon jeleztem neki: mea culpa, azt felelte: „Semmi gond, lassan már a Rózsára is hallgatok.” Néhány perc alatt egy szürreális beszélgetésben találtam magam egy fiúval, akivel épp csak hallomásból ismerjük egymást, az eszmecsere pedig abba futott ki, hogy végül is Bambinak is volt egy Virág nevű haverja az erdei állatkák közt a rajzfilmben – aki amúgy a neve ellenére fiú volt. Könnyes nosztalgiázásba keztünk a régi mesékről – megjegyezte, hogy a régi rajzfilmek sokkal aranyosabbak voltak –, majd elbúcsúztunk.

...egy következő levélváltásig, amikor is azzal indított, hogy „Kedves Bambi”-ként szólított meg – ettől fogva pedig csakis ezzel a névvel illetett, ő pedig nekem egy életre Virág maradt. A levélben a PinkForce LGBTQ csoport munkájáról írt – egy fiatal politikai aktivista csapatról, akikkel izgalmas flashmobokat tervezett. „Kézen fogva sétálgatás, ölelkezés, ilyesmi – külfödön már sok ilyet csináltak” – lelkendezett, és elmondta: „holnap lesz az első találkozónk a tagokkal, és addig senki nem áll fel onnan egyikük sem, míg nem állunk elő a konkrét részletekkel.” Ekkor támadt először az az érzésem, hogy ez a srác egy csoda: rengeteg projekten dolgozott egyszerre, mindennel lelkiismeretesen és lelkesen zsonglőrködött, és semmi sem lelketlenítette el jobban, mint a közöny. Tetszett, hogy inspirál: használjam ki a lehetőséget, hogy ennyien figyelnek rám, és én is tegyek valamit – még ha csak tized annyit is, mint az aktivisták, akik – míg én ezt a cikket írom – valós, kézzel fogható célokat fogalmaznak meg, és kimennek a placcra, és addig nem tágítanak, amíg az alvó, közönyös világ kezd ébredezni.

Ez volt az az időszak, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni az LGBTQ témával az írásaimban – és már nem csak abból az aspektusból, hogy hol vannak a menő gay partik, vagy melyik hollywoodi híresség biszexuális. Milánnak nagy szerepe volt abban, hogy felébredt bennem a közösségvállalás iránti vágy és egyfajta felelősségtudat. Ha megkérdeztem tőle, mi újság otthon, nem azt felelte: „minden oké”, hanem azt: „mindent átneveznek, buzizó képviselők, koki osztogatás a parlementben”. Sosem sepert a szőnyeg alá semmit – és soha nem beszélt mellé, és hitt abban, hogy a problémákat nem csak ideológiai szinten kell kezelni, hanem hangot is adni nekik, akkor is, ha az sokakat zavar. Akkor is, ha hangot adni a nemtetszésünknek adott esetben akár törvényellenes. Egyszer azt mondta nekem: „nem lehet mindig konszenzusos megoldásokra törekedni, mindenkit mindenről megkérdezni, mert az nem visz előre semmit.” Azt hiszem, akkor kezdett el kiábrándulni a világból, amikor megértette: az úgy nevezett demokrácia, amiért elviekben küzdünk, gyakorlatilag működésképtelen, hiszen ha a többség egy cél nélküli utat választ, hiába van egy ember a tömegben, aki ismeri a helyeset.

„Diplomata, tolmács, jogász, vagy főállású aktivista” – felelte, amikor megkérdeztem tőle, mivel foglalkozna, ha otthagyhatná az irodai munkát. Akkoriban ügyfélreferensként dolgozott egy multinál – örült, hogy diploma előtt kapott egy jól fizető melót, de szeretni nem szerette. Egyik utolsó beszélgetésünkkor Barbra Streisandhez hasonlítottam őt az „Ilyenek voltunk” című filmben. A klasszikusban Barbra elkötelezett aktivista, aki minden gyűlésen ott van, mindig van egy köteg szórólap a táskájában, és a szerelemtől az éjszakai alvásig bármit beáldoz a közös jó értdekében. „Fel fogom venni az ikonok repertoárjába” – mondta. „Van egy pár ilyenem: Jeanne D'Arc, Erin Brokovich...” – és itt mondott valamit, ami felett akkor elsiklottam, de most, évekkel később, Milán halálaután nem hagy nyugodni: a mániákus depresszióval küzdő, végül a halálba menekülő Fekete hattyúhoz hasonlította magát.

Amikor megtudtam, hogy elment, görcsbe rándult a gyomrom, és az jutott eszembe: talán nem is válaszoltam az utolsó üzenetére, amiben azt kérdezte: „Merre jársz most a nagy világban?” Többnyire tengerek és óceánok választottak el minket egymástól, így a személyes találkozónkat hónapról hónapra halogattuk. Ma végül összeszedtem a bátorságomat, és elolvastam az utolsó sorainkat. „Tel Avivban vagyok... mostanság nincs tervben utazás.” „Nem baj, majd ha hazajössz, neked is kiosztanak néhány kokit. Na most elköszönök. Igyekezzünk találkozni, ha visszajöttél.” Én pedig azt feleltem: „Oksi. Jó legyél, Virág. Bambi.”

Most már majd csak odaát. Tudom, hogy most már egy olyan helyen vagy, ahol az igazságtalanság és jogfosztottság – amelyek ellen annyit küzdöttél - ismeretlen fogalmak. Bár ahogy ismerlek, szerintem te még ott, a mennyországban, vagy nirvánában, vagy a tejút pislákoló csillagaként sem nyugszol majd. Ha szivárványt látok az égen, bizonyos leszek benne, hogy a te kezed van a dologban.