Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem könnyű feladat, de ha figyel a jelekre, megtanulható. Reméljük, az ön napi 200 hazugságára nem fognak rájönni.
Ön hazudott ma már? Nem? Gondoljon csak bele egy kicsit jobban! Említette a mi újság kérdésre, hogy semmi különös? Mondta, hogy remekül van, hogy minden rendben? És a párjának, hogy jól áll a ruha, a gyerekének, hogy ügyes, hogy nincs miért izgulnia? Átlagosan kétszáz apró hazugságot ejtünk ki a szánkon naponta, ráadásul az esetek egy részében fel sem tűnik, hogy kamuzunk. Idegenekkel való beszélgetés közben az emberek több mint fele tíz percenként három valótlan dolgot állít, de nem járnak jobban a szeretteink sem. Sőt, minél közelebb áll hozzánk valaki, annál többször füllentünk neki. De miért? Mi értelme? És lehet ez ellen tenni valamit? Egyáltalán kell?
A hazugság eredete
Ha a fentieket olvasva kényelmetlenül fészkelődni kezdett és kissé összeszorult a gyomra, ne aggódjon. Nincs egyedül. Az erkölcsi és vallási normák szinte mindenhol a világon elítélik a hazugságot, és magasztalják az őszinteség erényét. És ez így van jól. Ha mindig, mindenki, mindenben hazudna, akkor képtelenek lennénk közösségben létezni, azonban úgysem lenne túl egyszerű, ha nem szépítenénk a valóságot a másik kedvééért. A kutatások szerint a hazugságok negyede éppen emiatt történik: hogy a másiknak jobb legyen, hogy ne érezze magát kellemetlenül, kínosan, hogy örömet szerezzünk. Szép dolog? Nem. De ha a pasim őszintén megmondaná, hogy tök mindegy, milyen nadrágba bújok, mindben hatalmas a fenekem, soha többet nem mennék ki az utcára. (Vagy lefogynék rendesen. Hm.) Hasonlóan, nem mondjuk meg a beteg nagymamának, hogy iszonyúan néz ki, a gitározni tanuló gyereknek, hogy egyelőre őrjítő a prüntyögése, a szomszédnak, hogy ehetetlen az ajándék sütije.
A hazugság tehát sokszor az együttműködésről szól, arról, hogy az emberi érintkezéseket megolajozzuk, gördülékenyebbé, simává tegyük, mert így tudunk kiegyensúlyozottan létezni egymással és egymás mellett. Ráadásul ezzel, mármint a rendszeres hazudozással nem vagyunk egyedül. Minél intelligensebb egy faj, annál nagyobb az agykéreg legfejlettebb része, a neocortex, és annál valószínűbb az is, hogy egyedei képesek kamuzni. Az legjobban dokumentált példa erre Koko, az 1000 szavas szókinccsel bíró, jelnyelvet használó gorilla esete. Egy nap, amikor a gondozója meglátta Koko szobájában a falból kiszakított mosdókagylót, dühösen felelősségre vonta a majmot. Tudja Koko kire fogta? A kölyökmacskájára.
De nemcsak az állatok, hanem a csecsemők, a kisgyerekek is kamuznak, a vizsgálatok szerint a tettetés, a megjátszott sírás már 6 hónapos korban megjelenik. A lányok egyébként gyakrabban csinálják. A fiúk viszont sokkal többet hazudnak magukról, amikor felnőnek, csakhogy jóval egyszerűbb dolgokban, mint a nők. A legtöbben tehát szoktunk hazudni, de a kutatások szerint az extrovertáltak, a társaságkedvelő emberek, azok, akiknek nagy az önbizalma és akik jól néznek ki, gyakrabban füllentenek az átlagnál, míg a felelősségteljes és a depressziós társaink hajlamosabbak igazat mondani.
Hiába találkozunk azonban több tucat hazugsággal naponta, nagyon rosszak vagyunk azok felismerésében. (Legalábbis ritkán tudatosulnak.) Nagyjából az esetek felében találjuk el, hogy valaki igazat mond-e vagy sem, vagyis próba-szerencse alapon tippelgetünk. Nem véletlen hát, hogy a hazugságok több mint háromnegyede sohasem derül ki. Pedig kiderülhetne. Simán. Ugyanis rengetegszer buktatjuk le magunkat.
A test szivárogtatja az igazságot
A pszichológusok egy ideje vitáznak arról, hogy van-e értelme a hazugság vokális és nem verbális jeleit tanulmányozni, hogy ezek ismeretében fejleszthető-e egyáltalán a kamudetektálás. Vannak, aki szerint ezek a jelek megbízhatatlanok, túl sok mindent jelenthetnek, így nem adnak valódi támpontot. Mások szerint viszont a jelek ismerete a megfelelő szituációban igenis hozzásegíthet ahhoz, hogy felismerjük a hazudozókat. (Mondjuk az utóbbiak közül néhányan abból élnek, hogy ezekre a jelekre tanítják a népet, így nem nagyon állíthatnak mást.) Mi mindenesetre összegyűjtöttük azokat a gesztusokban, hanghordozásban felbukkanó nyomokat, amikre érdemes figyelni, ha valakit hazugságon akarunk kapni. Fontos azonban, hogy ezeket a mozdulatokat, jeleket ne egymástól elszigetelten értékeljük, hanem együtt, csomagban keressük, és mindig kezdjünk gyanakodni, ha a kimondott szavak és a nem verbális jelzések között ellentmondást, vagy apró diszharmóniát fedezünk fel.
A legnyilvánvalóbb gesztus, amit tipikusan a hazugság jelének veszünk, az az, ha valaki nem néz a szemünkbe.Csakhogy ez sajnos teljességgel félrevezető. Sőt. Aki éppen hazudik, az a szokásosnál is több szemkontaktust tart. A leggyakoribb hazugsággesztusok közé tartozik még a száj eltakarása, az orr megérintése, a szemdörzsölés, a fülmarkolás, a nyakvakarás, a gallérhúzás és az ujj szájbavéltele is. Ezeken túl az épp kamuzó ember többet ér az arcához, gyakrabban nyel (ez a férfiaknál az ádámcsutka miatt jobban megfigyelhető), és számos olyan mikrogesztust tesz, mint az arc- és vállrándulás, a pupilla tágulás, a verejtékezés, a pirulás. Általános szabály, hogy aki őszinte, annak látszik a tenyere, a hazug viszont kevesebbet gesztikulál, eldugja, karba fonja, zsebre dugja a kezét, vagy sürgősen tevékenykedni kezd dumálás közben.
Hazugság idején gyakran teszünk a szavainkkal ellentétes mozdulatokat: kijelentünk valamit és közben halványan nemet intünk a fejünkkel, drámai sztorit osztunk meg, de kicsúszik egy félmosoly. Kamuzás közben gyakran esik meg az is, hogy az ember bármilyen keze ügyébe kerülő tárgyat betesz önmaga és a hallgató közé, vagy bár kevés gesztussal, szinte mozdulatlan felsőtesttel beszél, a lába a beszélgetésből kifelé mutat. Menekülne a helyzetből, nyilván.
Persze ilyenkor nemcsak a gesztusok, de a beszéd jellemzői is változnak. A hang gyakran mélyebb, a beszéd formálisabb, a szavak a szituációval szembeni távolságtartást fejezik ki, a beszéd gyakran tele van tűzdelve oda nem illő részletekkel és a beszélő szigorúan időrendi sorrendben mond el mindent. Szóval, ha legközelebb megkérdezi a párját, hogy miért jött ilyen későn haza, nem árt, ha figyel ezekre. Ha pedig lebuktatja, mi kérünk elnézést. Mondjuk, szóltunk előre.
Hazugságban az agy is más
Lebukni tehát le lehet a hazugsággal, és minél kevésbé gyakorlott valaki, ez annál könnyebb. Vannak azonban olyanok, akiknek remekül megy a hazudozás, közülük is kiemelkednek a krónikus hazudozók. A kutatások szerint az ő hazugságaikat nem könnyű leleplezni, sem a hangjuk, sem a gesztusaik nem árulkodóak, méghozzá azért, mert abban az adott pillanatban, amikor kimondják a szavakat, ők maguk is tökéletesen elhiszik őket. Az agykutatók megállapították, hogy a krónikus hazudozók agyának prefrontális kérgében nagyobb a fehér állomány, vagyis az idegsejteket összekötő rostok sűrűbbek, mint általában. Ugyanakkor a szürkeállományuk ugyanezen a területen 14 százalékkal kevesebb.
Egyes vélemények szerint ez azt jelenti, hogy az agyukban jobb a kommunikáció a különböző területek között, így képesek fejben párhuzamos szálakon futtatni az eseményeket. Például egy igaz és egy hazug szálon. Mindeközben pedig a kritikus gondolkodásért felelős területek kevésbé aktívak. Hogy ők hogyan bukhatnak le? Leginkább hosszú távon. Az ellentmondások ugyanis egy idő után feltűnnek. Nem véletlen, hogy mindenki úgy buktatható le a legkönnyebben, ha többször is el kell mesélnie ugyanazt a sztorit.
