Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sasvári Adél a nőkkel szembeni erőszakkal, diszkriminációval, a kiskorúakkal szemben elkövetett erőszakkal foglalkozik Kongóban. A bürokrácia, a helyi kulturális szokások és a rebelcsoportok nehezítik a munkáját.
Sasvári Adél közel tíz éve foglalkozik emberi jogi projektekkel, amiknek célja a nőkkel és a gyerekekkel szembeni erőszak, a nemi erőszak, a diszkrimináció visszaszorítása a Demokratikus Kongói Köztársaságban. Projektmenedzserként dolgozik többféle nemzetközi civil szervezetnél, az esetei közt kényszerített házasság, kiskorúak prostituálódása is van, és ha ez nem volna elég, munkáját a környéken működő rebelcsoportok is nehezítik. A feladatai közé tartozik az is, hogy megpróbálja összhangba hozni a több évszázados kulturális normákat a nemzetközi emberi jogi egyezményekkel és a helyi törvényekkel.
Dívány: Mindig is misszionáriusnak készült?
Sasvári Adél: A bálnákat akartam megmenteni. A gimi elején még tengeri emlősökkel akartam foglalkozni, kinéztem egy egyetemet Miamiban, de ez a kilencvenes években volt, akkor még nem mentél olyan egyszerűen Miamiba egyetemre. Arra emlékszem, hogy az etiópiai élelmiszerkrízisről készült képek, amik bejárták a sajtót, megviseltek. A holokauszt is. Gondolom, van az emberben egyfajta motiváció, én nem tudnék a gazdasági szektorban dolgozni, elképzelhetetlen, hogy egyszerűen csak egy cégnek gyarapítsam a pénzét, és ne legyen valamiféle misszió abban, amit csinálok. Miközben egy EU joggal foglalkozó masterre jártam külföldön, egyszer csak felfedeztem, hogy létezik egy valódi ilyen szakma, a development cooperation/humanitarian aid. Később az Economistot lapozgattam, amikor láttam, hogy háborús övezetbe keresnek munkatársakat oktatási projektekhez. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Utána igazi kálvária volt bekerülni.
Mi ez a szakma pontosan?
Általában projektmenedzseri pozícióban vagyok, és jogászként mindig emberi jogi projekteken dolgozom. A mi szakmánkban a humanitarian aid és a development cooperation között van különbség. A humanitarian aid az elvileg hat hónap, és krízissel, természeti katasztrófával kapcsolatos azonnali segélynyújtásként értelmezhető. A development cooperation fejlesztési együttműködést jelent, két-három éves projektekben, hosszú távon. Ezekben a hosszú távú projektekben többek között egészségügyi reformot, igazságügyi reformot kell támogatnunk az adott országban, vagy az infrastruktúrán javítani. Országonként változnak a prioritások. Ezeken a témákon belül vannak különböző típusú projektek: az élelmezés, az ivóvíz biztosítása, orvosi munkák; és vannak a nők, gyerekek, mozgássérültek segítésével foglalkozók. Ezen belül foglalkozom a nőkkel szembeni diszkriminációval, nemi erőszakkal, kiskorúakkal, gyerekekkel is. Ez az én specialitásom. Bár most olyan projektre megyek a Demokratikus Kongói Köztársaságba, aminek a célja a civil lakosság általános védelme egy konfliktuszónában. A szakma egyre specializáltabb, például egy mezőgazdasági projekthez olyan agronómus kell, aki szegény országokban trópusi mezőgazdaságra szakosodott. Ezért is nehéz specializált képzés nélkül bejutni.
Mit jelent ez a gyakorlatban Afrikában?
Több típusú feladatot jelent, az általános iskolai oktatástól a vízellátásáig mindent felölel. Mindezt különböző nemzetközi és nemzeti civil szervezetek valósítják meg ott, ahol az állam erre nem képes. Mindennel foglalkozom, ami a nőkkel kapcsolatos diszkrimináció, szükséghelyzetben és fejlesztési helyzetekben is. Ide tartozik a nemi és a családon belüli erőszak is. A projektekben az erőszak azt is jelentheti, hogy a lánygyerek nem megy iskolába - gyakran nincsenek lányok az iskolákban, egy se - , és az is belefér, hogy a feleségtől elveszik a pénzét. Belefér a korai házasság, a kényszerített házasság. Vannak családok, ahol nem tudják eltartani a 12 éves lánygyereket, és kirakják az utcára. A 12 éves lánynak nincs más esélye, minthogy prostituálódjon. Voltak olyan nagyon szegény családok, akik a kertjükben a saját gyerekeiket prostituálták, úgy bántak a lánygyerekkel, mint a jövedelmet hozó állattal, akit munkába fogtak. A kiskorúakat kiházasítják, mert akkor hozományt kapnak. A helyi katonáknak, akiket kirendel az állam, előfordul, hogy lesznek helyi “feleségeik”, és "muszáj", hogy legyen, mert különben ki megy el fáért, vízért.
A nőkkel szembeni erőszak és diszkrimináció kényes kérdés, mert a közösségeken belüli hatalmi viszonyokon felül az emberek magánéletét is érinti. Ezek a magatartásformák megmondják, hogy mit jelent férfinak vagy nőnek lenni egy adott közösségben, és több évszázados kulturális normákban rögzültek, amiket nem egyszerű leépíteni vagy pusztán rávilágítani. A mi munkánk alapját a nemzetközi emberi jogi egyezmények és a nemzeti törvények alkotják, de sokszor óriási a szakadék ezek és a helyi szokások, lehetőségek között. Különbséget kell tennünk a kultúrális hagyományok, és az emberi jogokat nem tisztelő, káros praktikák között. Képzéseket tartunk a nők politikai, gazdasági és szociális jogairól, olyan helyeken, ahol nincs áram és víz. Volt olyan képzésem, ahol levezettem a nő és a férfi 24 óráját – vannak klasszikus gyakorlataink, ez ebből az egyik volt. Leírtuk, hogy reggel 5-től este 10-ig ki, mit csinál. Sajnos egyértelműen kiderült, hogy a nők sokkal többet dolgoznak mint a férfiak, és olyan munkákat végeznek, amik nem fizetettek: fáért, vízért mennek, vasalnak, a kertben dolgoznak, ellátják a gyerekeket. Végeztünk egy olyan gyakorlatot is, amiben felírtuk a nők és a férfiak jogait és kötelezettségeit: annyira kiütközött a különbség, hogy elkezdtem aggódni. A kezdeti lelkesedés után a nők már csak a földet bámulták, a férfiak idegesek voltak.
Mi az a kommunikációs csatorna a tévé, rádió, internet nélküli területeken, ahol eljuthat az emberekhez mindez?
Interjúalanyokat keresünk
A nők ötödével szemben követtek már el erőszakot, írja az Európai Parlament Tájékoztatási Irodája. Ez az interjú egy olyan cikksorozat első darabja, amiben a bántalmazott nők és gyerekek rehabilitálásával foglalkozó szakemberek munkáját szeretnénk bemutatni. Arra szeretnénk rávilágítani, hogy mennyire fontos a bántalmazás áldozatainak rehabilitása, és ehhez a feladathoz milyen lehetőségek vannak szerte a világban.
Olyan személyekkel szeretnénk interjút készíteni, akik vállalják a munkájukat, és akik hisznek abban, hogy fontos áldozatok lelki állapotának helyreállításával foglalkozni.
Az ismeretterjesztés alapvető módszere az éneklés. Szájhagyomány útján dalokat énekelnek, például a falunapokon is, minden faluban van egy segítő szervezetünk, ők szervezik az eseményeket. Így aztán van olyan dal is, hogy "Ha megerőszakolsz egy lányt, 25 év börtönt kaphatsz", és ezeket a dalokat ők találják ki, el is játsszák. Ilyen módon lett óriási siker az anyakönyveztetés, ugyanis ott ez addig nem volt szokás. Az emberek a falvakban nincsenek tudatában, hogy el kell menni valahova, és regisztráltatni a gyereket, hogy később legyen valami papírja, hogy bármihez joga legyen az életben. De amikor szájhagyomány útján elkezdtek dalok terjedni az anyakönyvezésről, nagyon megugrott az anyakönyvezések száma.
Hogy néz ki egy nap a misszióban?
Reggel felkelek, kinyitom a bázist, megjönnek a kollégák, szólok a biztonságiaknak, hogy indítsák be a generátort. Megtartom az első meetinget, ami általában logisztika: mit kell venni, ki mit csinál aznap nagyjából, elkezdem intézni a projektet. Helyre kell rakni a számlákat, az adminisztrációt a korábbi misszió után, és már a következő projektet tervezni: autót bérelni, gázolajat venni, megcsinálni a következő képzések programját, fénymásoltatni, és eközben van még negyven rádióadásunk. A kollégáim a lakótársaim és a barátaim is egyben, itt nem lehet kikapcsolódni, nincs olyan, hogy hazamész, bevágod az ajtót, és kész. Ez az otthonom: elalvás előtt mindig elmegyek az íróasztal előtt, ami mindig emlékeztet arra, mi vár rám holnap. Nem csak a munkádat végzed, hanem a pszichológiai épségeden is dolgozol folyamatosan.
A mindennapi bosszúságok mennyire tudják elvenni a kedvét?
Fárasztanak. A takarító reggel forral vizet egy lábasban, azt termoszban tartjuk, majd este jó esetben a zuhanytálcában, vagy az erdő és a falu közötti paraván mögött, egy csészével mosakszom. Elemlámpával megyek a szobákba, és mielőtt belépek a vécébe, ellenőriznem kell, vannak-e kígyók. Melegvíz csak termoszban van, a reggelinél. Volt már, hogy elromlott a hűtőnk, és annyira el voltunk úszva a munkával, hogy három hétig nem volt hűtőnk, ráadásul nem is olyan egyszerű itt hűtőszerelőt találni. Az ételek közt nagyon limitált a választék, hat hónapig rizst, babot, tojást, kecskehúst, kígyóhúst, hernyót, ananászt és padlizsánt lehet enni. Ők esznek majomhúst is, én nem, mert az ebola veszélyes.
Melyik volt az eddigi legnehezebb és legkönnyebb munka?
A Costa Rica-i munkám elsősorban kutatásból és publikációból állt, nemzetközi egyezményeken dolgoztam, ami emocionálisan nem volt megterhelő. Az EU-s munkában a Közép Afrikai Köztársaságban nagyon nagy volt a felelősségem, de az adminisztratív munka volt. A Demokratikus Kongói Köztársaságban nehéz volt, a munkakörülmények miatt. Általában akkor nehéz, amikor sok mindent kell koordinálni.
Az egyik legnehezebb esetünk az volt, amikor az önkéntesek a faluban találtak egy 15 éves kislányt, akit megerőszakoltak, miközben hét hónapos terhes volt, és ettől megszült. Sok vért vesztett, és a kisbaba is csak egy kilós volt. Kórházba kellett vinni, az adminisztrációt elintézni, hogy felvegyék a projektbe, hogy egyáltalán kórházba kerülhessen. Az én projektem orvosi része viszont csak a gyógyszerosztást jelentette nemi betegségek kezelésére és megelőzésére, kórházi ellátás nem tartozott ehhez. Az ellátás pénzbe kerül, és ebben nincs benne az élelem. A kislányt végül ugyan felvették a kórházba, kezelték, de három nap múlva jelentette az őt látogató önkéntes, hogy senki nem visz neki enni. Fel kellett venni az élelmezését is a projektbe, ami nem ment egyszerűen, a főnökeimtől kellett engedélyt kérnem. Mi folyamatos koordinációban dolgozunk a többi NGO-val, így próbáltam olyan szervezetet keresni, aki felelősséget vállalhat a kislányért, de nem volt szerencsém. Közben meg kellett keresni a kislány családját is az ország másik részében, ehhez megint fel kellett venni a kapcsolatot más szervezetekkel, hogy küldjenek ki csapatokat. Aztán az ENSZ-től repülőt ígényeltünk, hogy vigyék is haza a kislányt, és közben megszerveztem, hogy abban a faluban, ahol leszáll a repülő, várja egy másik szervezet autója, aki az apját odaszállítja. Végül sikerült a kislányt felépülten, a kisbabát pedig két kilósan kihoznunk a kórházból. Az egy sikerélmény volt.
Mennyire veszélyes a terepen dolgozni?
Biztonsági előírások alapján dolgozunk, de előfordult már, hogy elakadtunk veszélyes területen, ahol egy kilométeren belül rebeltámadás volt. Az ott működő csoport félórája indított támadást, az autónk pedig elakadt. A Land Cruiser motorja visított, ha azt meghallják, akkor tudják, hogy számítógépek, pénz és gyógyszerek is vannak nálunk. Ilyenkor a biztonsági protokolok alapján kell eljárni, a műholdas telefonon hívtam a főnökséget instrukciókért. Itt nincs improvizáció. A Demokratikus Kongói Köztársaság keleti részében több rebelcsoport is aktív, így az ENSZ létrehozott egy alakulatot, aminek nemcsak a civil lakosság védeleme a feladata, hanem a rebelcsoportok megtámadására is jogosult. A munkám reagál a nemzetközi eseményekre, más szemmel nézem a híradót, nézem például a Banguiban zajló eseményeket a France 24-n, az Al Jazeerát és a BBC-t is. A hírek szerint az ENSZ alakulat következő célpontja az FDLR, az a rebelcsoport, amelyik az én zónámban dolgozik. Ez nagy részében az a Hutu népirtó ruandai csoport, ami '94 óta a Kongói Demokratikus Köztársaságnak ezen a részén működik. Arra is használja a civil lakosságot, hogy alkupozíciót nyerjen a kormánnyal szemben, a civil lakosság sanyargatása a stratégiájuk része. A biztonsági előírások szerint ha a helyzet úgy hozza, nem mehetünk terepre, vagy csak repülővel, mert az utak nem biztonságosak. Nem hagyhatjuk el a falvakat, nem hagyhatjuk el a bázist. A következő lépés, hogy hibernálják a bázist, ami egy biztonsági szobát jelent élelemmel. Ha a hibernálás sem megy, akkor evakuálnak, és az ENSZ békefenntartók bázisára költözünk, vagy súlyos esetben nemzetközi evakuálás van, amikor ki is visznek bennünket az országból.
Vannak magyarok, akikkel találkoztál?
Lehet, hogy vannak, de én még nem találkoztam senkivel. Ez egy nagyrészt ismeretlen szakma Magyarországon, a magyar média ezt nagyon nem fedi le. Ez egy relatíve kis világ, ismerjük egymást, de még a levelezőlistákon se találkoztam magyarral, nevet sem láttam. A Nemzetközi Vöröskeresztnél azért dolgoznak magyarok, az egyik vezető jogi szakértőjük magyar, olvastam a tanulmányait.
