A könyved egy családi beszélgetéssel kezdődik, a nagyszülő, a szülők és a tinédzser gyerek beszél el egymás mellett, egyik sem érti a másikat. A generációk közti viták több száz éve ismétlődnek.
Szerinted most, az X és Y generáció közt nagyobb a távolság, mint az normális lenne?
Néha igen. Nagyon tanulságos, amikor elmegyek egy egyetemi előadásra, és ott a különböző korosztályok hozzászólásaiban kirobbannak az ellentétek. A legutolsó előadásom egyik hozzászólója szerint az ember ne 25 évesen, a szülei nyakán akarja megvalósítani magát, nem kéne lustának lenni, hanem tessék elindulni az életbe. Ezt rögtön cáfolta néhány huszonéves azzal, hogy gyakran praktikus tanácsot már nem tudnak kapni a szüleiktől. Én meg elmondtam, hogy nincs olyan fogalom a pszichológiában, hogy lusta, van viszont szorongó, vagy teljesítménygátlásos ember. De mindennek meg lehet érteni a miértjeit. Patthelyzet alakult ki, hasonlóan a valódi élethelyzetekhez, amiben a két fél nem tudott dűlőre jutni, csak a magáét mondta. Azt hiszem, hogy szép számmal vannak családok most ilyen szituációkban.
Hány évesek az Y generáció tagjai?
Ahogyan az X és az Y generáció tagjairól próbáltunk információt gyűjteni, kiderült, ebben a témában mindenki azt ír, amit akar. Vannak szociológusok, akik a mai 35-45 éves csoportot tartják az X generáció képviselőinek, az Y generációt pedig, a rendszerváltás után született korcsoportként írkák le. Tari Annamária könyvében Douglas Coupland Generation X című művét veszi alapul, és az 1965-75 között született korosztályt nevezi X generációnak. Az Y generáció tagjai ebben a felosztásban az 1976-1995 között született embereket jelöli.
A szüleim korosztályával nehezebb megértetni azt is, hogy például miért váltunk munkahelyet, ha rosszul érezzük magunkat ott, bizonytalan viszonyok közt miért kockáztatunk. Számunkra meg az nem világos, ők hogyan tudtak évtizedekig ugyanazon a helyen dolgozni nyomasztó emberek közt.
Igen, az X nemzedék még poroszos tekintélytiszteletben szocializálódott, jógyerek attitűddel, és a rendes embernek egy munkahelye volt. Ma egy Y generációs embernél már elképzelhetetlen, hogy harminc évet egy helyen legyen, hacsak nem ő a tulajdonos. Annyira sebesen élünk, hogy a túlpörgéssel el lehet érni odáig, hogy ma már egy 35 éves ember vénnek érzi magát, és azt érzékeli, már nem értékes árucikk a munkaerőpiacon. Furcsállom, hogy olykor a tudás, a szakértelem, a bölcsesség és a tapasztalat mitől nem kelendő: ez is kiömlött a gyerekkel és a lavór vízzel az ablakon.
Tény, hogy az X-es szülők nagyon aggódnak a felnőtt gyerekeik miatt. Az Y-nak nagyon kell hajtania, hogy a saját életét ki tudja alakítani, és egy idősebb hozzátartozója nem biztos, hogy át tudja élni, milyen egy multicég folyosóján szorongani, hogy most akkor ki lesznek-e rúgva három kolléganőjével együtt, és azt sem, milyen úgy tanulni, hogy a fél év múlva megkapott diplomának esetleg valójában nincs piaci értéke.
Azért vannak pozitív hozadékai, ha egy generáció kénytelen aktívan és tudatosan élni.
Ez teljesen így van. Csak az a baj, hogy ma nagyon nehéz aktívnak és tudatosnak lenni. Ez van benne a huszonévesen otthon maradásban és a kapunyitási pánikban, meg a diplomahalmozásban. Ha valakinek nincs bombabiztos önértékelése, az hamar óriási szorongással találja szemközt magát látva, hogy nem kell sehova. Az X nemzedék egy meghatározott ívben mozgott: gimi után felvételizett, felvették, volt munkája, aztán összeházasodott, gyereket szült, gyűjtött autóra, telekre. Egy Y-nak pedig azt kell átélnie, hogy nem feltétlenül tudja megcsinálni – abban a sorrendben és időben – azt, amit a szülei: hogy az édesanyja 23 évesen szülte őt, és a nagyszülők lakásának a kisszobájában nevelte. Ma már minden nyolc-tíz-tizenöt évvel kitolódott.
A munkahelyre visszatérve, azt írod, jó volt az, hogy az X generáció a munkahelyi konfliktusában sokáig őrlődött, mert nem volt lehetősége a családjával, barátaival napközben megosztani. Szemben az Y generációval, amelyik azonnal kiadhatja a bosszúságát, mert valamelyik barátja biztosan online. Ez miért rosszabb? Úgy sejtem, egészségesebb az az ember, akinek nem muszáj a feszülségeket elnyomnia magában.
Nem azt írom, hogy jó volt, hanem azt, hogy ez volt. Mert valóban, az X generációnak még más feltételek voltak adottak. De két külön dologról beszélünk. A feszültségmentes élet persze, hogy egészségesebb, de mindig vannak helyzetek, amikor ki kell bírni a belső feszítést, és át kell gondolni a történteket. De ma mindenki gyors/azonnali oldódásra vágyik, és ez nem is csoda ebben az instant világban. Csak a lelki feszültségeknek idő kell, és csalóka illlúzió arra gondolnunk, hogy majd a személyiség tudattalan mechanizmusai is olyan fordulatszámon pörögnek, ami a fájdalommentességet biztosítja.
Amiről írtam, az az érzelmi inkontinencia. Az internet azonnali feszültségcsökkentést kínál, mert egy Y generációs embernek mindig van barátja, aki éppen online, és akinek azonnal el lehet mondani sérelmeket, bosszúságokat, nehéz konfliktusokat. Az X generációnak tényleg kellett várnia olykor órákig is, hogy megossza a lelki bánatát, vagyis kénytelen volt vele kezdeni valamit addig is, amíg kiöntheti magából. Az Y generáció életében ez néha pár perc csupán. A probléma ezzel nem az, hogy most az X generáció azt látja, a fiatalok gyorsan megkönnyebbülhetnek, szemben az ő türelmes és szenvedő viselkedésével. Hanem az, hogy továbbra is nagyon fontos képesség az életben a holding: vagyis az érzések magadban tartása.
Miért fontos?
Ahhoz kell, hogy a sérelmeket, konfliktusokat fel tudd dolgozni. Ha az érzéseinket azonnal kilőjük, akkor azok egy másik emberre hárulnak, aki – lehet, hogy egyébként – ez alatt feszeng, ideges lesz, mert azonnali élményként kapja a történteket. Érzelmileg tehát tulajdonképpen vele életem át, amit nekem kéne, és ez egyfajta használat. És nem elég, hogy átéletem vele, de még azonnali online tanácsadást, megértést is várok. Az azonnaliság ebben az esetben hátráltatja a saját érzések és megoldások kitermelődését, mert az elmesélés ugyan gyorsan nyitja a szelepeket, csökkenti a feszültséget, de olykor megfoszt attól, hogy valóban rátalálj a saját gondolataidra.
A pszichoterápiákban – többek között – az is egy fontos elem, hogy valaki képes legyen erre a feszültségtűrésre és ennek segítségével a saját érzelmei mentén gondolja át a történteket. Azt hiszem, azok az emberek, akik azonnal mondják a sérelmeiket, sokszor átélik, hogy bárhány embernek is adták át a dolgot, nincs igazi feloldás vagy megoldóképlet. Nem is lehet, mert azt mindenki csak a saját lelki mechanizmusai segítségével termelheti ki.
Értem, de hogyan tehet szert valaki olyan, biztos önértékelésre, hogy merjen egyedül szembenézni a problémáival?
Optimális esetben úgy alakul, hogy ha az ember kisgyerek korában jót csinál, akkor megdicsérik, így megtanulja, hogy ő egészében véve jó és ügyes kisgyerek. Az anyjával való kapcsolatban tanulja meg felismerni és beazonosítani az érzéseit, később pedig néven nevezni azokat. Az önértékelésnek tehát az első legfontosabb állomása az elfogadó és egyenletesen szerető anya, aki megmutatja örömét és lelkesedését minden olyan dolognál, amit a gyereke éppen kipróbál vagy tanul. Mondok egy példát, ami jelzésértékű az önértékelés későbbi alakulására.
Látunk például egy háromévest a játszótéren, amint nagy bátran nekiindul a mászókának. Ha az anyukája sikoltozva odarohan, hogy Dávidkám, nehogy felmássz, mert leesel, akkor Dávidka soha nem fog felmászni a képzeletbeli mászókára felnőttkorában sem. Ha viszont az anya – aki mélyeket lélegezve megpróbál kitartani –, ott marad biztonságos közelségben, és nézi, potyog, vagy nem potyog a gyerek, akkor hagyja, hogy a gyerek bátor legyen, kísérletezzen, megijedjen, tapasztalatot szerezzen. Ez az anya csinálja jól, mert így a fia lehet egy bátor felnőtt.
És felnőttkorban mit tehet az, akit az édesanyja lebeszélt a mászókáról?
Ha már látja, hogy nincs a helyén, mert sokkal több és jobb eredményei vagy lehetőségei lennének, akkor jól teszi, ha elmegy önismereti pszichoterápiára, és kicsit tudatosabban él. Az a baj, hogy az önismeretet sokszor valamilyen „tudom én, hogy ki és milyen vagyok" tudásnak gondoljuk, amit egy általában gondolkodó ember nyilván elmondhat magáról. De amikor azt éli át, hogy nem olyan az élete, a kapcsolatai és az érzelmi reakciói, mint várná önmagától, akkor látszik, hogy van egy széles tartománya a személyiségnek, ami ismeretlen, vagy értelmezhetetlen.
Néha szoktam kérdezni az emberektől, hogy reggelente mosolyognak-e a tükörképükre. Ez például egy apróság, mégis sokat elárul arról, milyen érzelmi viszonyban állunk önmagunkkal. Érdekes módon, a legtöbben azt szokták válaszolni meghökkenve, hogy miért kéne?
Te szoktál mosolyogni, ha meglátod magad a tükörben?
Igen, alapvetően életvidám vagyok. Azt látom viszont, hogy azt emberek manapság olyanok, mint ahogy a buszon látjuk őket: maguk elé meredve, nem túl jó kedvvel, szürke állapotba burkolózva utaznak. Az látszik, hogy olyan érzelmeket nem élnek át, amiket át lehetne. Mindenkinek halad előre az élete, ketyeg a biológiai órája, jobb előbb rájönni tényekre. Olyan megrázónak tartom, amikor egy hatvan fölötti ember azt mondja: ha én azt akkor tudtam volna. Sokkal jobb, ha az ember a saját életkorában néz körül, szorítja össze a fogát, és ha az önbizalom deficitje miatt lemaradt, akkor megpróbál valamit kezdeni azzal.
Folytatjuk.
A folytatásban arról lesz szó, miért üresednek ki az érzelmi kapcsolatok, mit tegyünk a kommentekkel és internetes agresszióval szemben, és milyen elvárásokkal nyomasztjuk a férfiakat.
Fotó: Kate Killet
