Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A nárcisztikus személyiség kialakulásának hátterében két tipikus, látszólag egymásnak ellentmondó szülői viselkedés áll.
Minden róla szól, igényli az elismerést, a csodálatot, a figyelmet. A kritikát nem bírja, képtelen a rugalmas alkalmazkodásra, empátiát nem érez, csak bűntudatot. Éppen ezért az emberi kapcsolatai sohasem lehetnek teljesek: képtelen a kölcsönösségre, kihasználja, manipulálja, kontrollálni próbálja a hozzá legközelebb álló embereket is. Mindez persze az ő szempontjából nem meglepő: az ő univerzumában a világ érte van, ő többet ér másoknál.
Persze ez csak a felszín egy tipikus nárcisztikus ember személyiségében. A mélyben azonban krónikusan alacsony önértékelést és negatív énképet találunk, amivel maga a nárcisztikus ember is csak nagyon ritkán, hosszas önismereti munkával tudna szembenézni. Mondjuk erre sem képes mindenki. Az, hogy mennyire mély ez a nárcisztikus sérülés a gyerekkori tapasztalatokól, pontosabban a szülő-gyerek kapcsolat jellemzői dinamikáiból fakad. Ezekről írt nemrég Aaron L. Pincus amerikai pszichológus professzor a Scientific Americanban.
nárcizmus hátterében a genetikai hajlamon túl tehát elsősorban a korai környezet játszik szerepet. A pszichológiai kutatások alapján az látszik, hogy a nárcisztikus személyiség kialakulásának hátterében két tipikus, látszólag egymásnak ellentmondó szülői viselkedés áll. Az egyik esetben a közeli felnőtt hozzátartozók feltétel nélkül támogatják a gyerek viselkedését, anélkül, hogy ezért bármit is tennie kellene. A képességeitől függetlenül imádják, ezt tanulja meg, így később ezt is várja el mindenki mástól is.Egy ilyen helyzetben azonban az embernek egyszerűen nincs lehetősége realisztikus énképet kialakítani, olyat, amiben az erősségek és gyengeségek egy közös halmazban szerepelhetnek. Nem véletlen, hogy a nárcisztikusok képtelenek belátni saját hibáikat, a kritikát igazságtalan sérelemnek élik meg, vagy éppen teljesen figyelmen kívül is hagyják. Ebben mondjuk a felsőbbrendűség érzés jelentősen segítheti őket.
A másik családi felállás esetében a nárcisztikus személy korai kapcsolatai hidegek, távolságtartóak, nélkülözik a megerősítést, a támogatást. Ez pedig fájdalmas és frusztráló tapasztalás. Azért, hogy megküzdjenek ezekkel az érzésekkel, a gyerekek megtanulják elnyomni negatív érzéseiket és egy torzított, grandiózus énképet alakítanak ki. Az első esethez hasonlóan tehát ezek a gyerekek sem képesek a valóságnak megfelelően látni önmagukat, képességeik, eredményeik mentén módosítani énképüket.
Mivel ezek a folyamatok korán kezdődnek, a tudatosság számára láthatatlanul zajlanak, és az egész élet aztán ezek megszilárdításáról, megerősítéséről szól, nagyon nehezen változtathatók meg. Még akkor is, ha a nárcisztikus személy szenved: részben azért, mert a világ nem az ő tökéletességét tükrözi vissza, részben pedig azért, mert ez az élethez való hozzáállás mind a személyes, mind a szakmai kapcsolatokat megnehezíti, ellehetetleníti. Ráadásul hiba tudna segíteni a pszichoterápia a nárcisztikusokon: ritkán látják be, hogy erre lenne szükségük.
