Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megfigyelted már, hogy a bámulás az uszodai szülők egyik legkedveltebb tevékenysége?
Nálunk, az usziban a menetrend az, hogy az óra kezdete előtt mindössze öt perccel léphetünk be a medencetérbe. Szigorúan strandpapucsban, feledékenység esetén mezítláb. Így haladunk át az ajtón, ahol persze rögtön nekünk ront egy csuromvíz gyerek, á semmi, semmi, mondjuk mosolyogva, aztán valaki a zuhany alól fröcsköl ki, de ez sem baj - végtére is vizes helyszínen vagyunk.
Majd a lelátóra fáradunk, s ha van még időnk belepréseljük a gyermekünk/gyermekeink fejét az úszósipkába, ráhúzzuk az úszószemüveget, s miután az rögtön be is párásodik, kézen fogva vezetjük el őket az edzőhöz, esetünkben A. bácsihoz. Ő átveszi őket - mi pedig visszafáradunk a lelátóhoz .
Teljességgel feleslegesen, mert már megtanulhattuk, hogy a szülő jelenléte edzés közben olyan az uszodában, mint lekváros kenyéren az uborka. Nemkívánatos.
De azért próbálkozunk, legutóbb két hosszt sikerült végignéznem, mire az uszodamester végtelenül udvariasan, de rám nézett. Már mondania sem kellett, kifáradtam.
Pedig itt is remekül lehet bámulni. Bár először úgy tűnik, hogy a visszhangos uszodai zajoktól menten megőrül az ember, aztán rájön, hogy ez a zaj sokkal, de sokkal finomabb, elviselhetőbb és barátságosabb, mint az uszin kívüli zajforrások bármelyike. És hát ugye a nézelődés - bevallom, örömöm lelelem abban, ahogy a különböző életkorú, feltűrt nadrágszárú olykor öltönyös apukák, a „kizárólag együtt járunk mindenhova barátnő anyukák", akik levegőt sem véve gyakorlatilag megállás nélkül fecserésznek, vagy a csupaszív aggódó nagyik terelgetik a rózsaszín fürdőruhás-rózsaszín delfin úszószemüveges - rózsaszín úszópapucsus kislányokat, vagy a nyurga, egyenfekete úszógatyós kisiskolás fiúkat. Az is lehet, hogy más körülmények között kifejezetten ellenszenvesek lennének ezek a szülők, de itt valahogy minden más. Ők is mások. És sokszor megejtő, ahogy az ember elkapja a szülő saját gyerekének szóló bizalmas pillantását. Vagy egy mozdulatot, ahogy medencelépés előtt még végigsimítanak a vállakon. Szép és megejtő, komolyan mondom.
Így kezdtem elfogadni például a hosszú szőke hajú kislány apukáját. Vele már szeptember óta járunk együtt „úszni", és mit ad isten, pont vele sikerült másfél évvel ezelőtt összeakasztani a bajuszomat az iskola mögött, egy szerencsétlen parkolásnak köszönhetően. Már azt sem tudom, melyikünk volt a hibás, csak álltunk egymással szemben, mint két felhergelt bika, megakasztva a forgalmat és egyikünk se mozdult. Ezért aztán egy darabig úgy hívtam „ h, mint hülyeapuka", és akárhányszor megláttam - már pedig minden nap láttam és látom a mai napig - elismételtem magamban a jelzőt. Aztán feltűntek az usziban. Na, még itt is, tettem hozzá, nem mintha okom lett volna a mérgelődésre, csak úgy megszokásból, és a kialakult ellenszenv jogán. Heteken keresztül láttam, ahogy „h" apuka szorgalmasan hozza kislányát úszni, hogy kedvesen, de határozottan viselkedik vele, s azt is, hogy megadással és végtelen türelemmel szárítja a gyönyörű, ám annál hosszabb és dúsabb hosszú hajat. A múltkoriban már meg is sajnáltam, elnéztem a hordozható, kábé 40 wattos utazóhajszárítót, és már szinte kölcsön is adtam a mi nagyobb gépünket - aztán mégse tettem. Nem tudom megmagyarázni miért. Viszont „h" apukát azóta csak apukának hívom, és rendre elolvasom a pólóin található feliratokat - olykor viccesek.
Akiket viszont több hónapja nem tudtam megkedvelni, azok a szülők, akik külön ülnek. Egészen pontosan jelezve: ők már nem a hetente egyszer cigölöm ide a gyereket kasztba tartoznak, hanem feljebb léptek. Fizikálisan is, hiszen az ő gyerekeik, a medence túloldalán, minimum az 5-ös, 6-os pályán nyomják a hosszokat, fordulnak, bukkannak fel a víz alól minden második tempóban. „Nemkedvelem szülők" az első emeleti üvegfal előtt ülnek sorban, minden alkalommal, természetesen a legjobb helyeket elfoglalva. Ha az ember kicsit erőszakosabb, és látni szeretne valamit az 1-es pályán evickélő kezdő csemetéje úszástechnikájából, hát tapintatlanul áthajol az anyukák feje fölött, szinte rátapadva az üvegfalra. Így persze mindent hall, akarva akaratlanul. Azt is hogy, ki hogy áll matematikából, hogy kinek milyen a bukófordulása, hogy mit mondott a múltkor T. bácsi, s hogy egy szerencsétlenül alakult verseny kapcsán kizárólag az edző lehet a hibás. Megtudtam, hogy B, aki éppen a napokban múlt 13 éves, úgy serdül, hogy a mellei láttán már az anyukája szégyelli magát... Hát mi lesz ezzel a lánnyal, ha tovább akar úszni? - sóhajtotta. - Most mondd, hova tűnik nyolc év munkája két görögdinnye miatt? - ingatta a fejét.
Többnyire ezek azok a pillanatok, amikor új helyet keresek, és lerogyok egy padra, egy olvasó szülő mellé. A rövidhajú szemüveges anyuka például minden alkalommal valamilyen könyvtári könyvet olvas. Próbálom elolvasni a könyv gerincéről a címet. Eddig még nem sikerült.
Persze ez alkalommal sem, mert közben befutnak a fiúk, a Kicsinek olyan piros a szeme, mint a nyúlnak, a Nagynak fülig ér a szája, mert képzeljem el, hogy...
De erről majd a jövő héten, egy új feljegyzésben. Addig megszárítkozunk.
« előző feljegyzés|| következő feljegyzés»
