Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kedden találtam meg a cetlit a postaládában, miszerint a polgármesteri hivatal értesít, hogy szerdán, azaz másnap kezdetét veszi a nagy tavaszi lomtalanítás, majd következett még egy kis felsorolás, hogy mely hulladékok (gumiabroncs, építési törmelék, zöldszemét) nem minősülnek lomnak – egyébként kellmes napot kívánt nekünk a hivatal minden dolgozója. Hogy speciel kicsit késve érkezett a szórólap, s hogy így aztán se időm, se kedvem nincs lomtalanítani, az ugye nem rájuk tartozik.
Pedig a lomtalanítás értéke mind a közösségre, mind az egyénre vetve őrült lehetőségeket rejt magában. Egyrészt ugye egyesek megszabadulnak az általuk lomnak, feleslegnek, kacatnak minősített tárgyaktól, mások viszont roppantmód örülnek a látszólag használhatatlan gyerekjátéknak, porosodó könyveknek, a Ludas Matyi című újság 1957–58 bekötött példányainak, a kétlábú tonettszéknek, fületlen nyulaknak és az úgyszintén fületlen bőröndöknek. Nekik ugyanis ez hiányzik a boldogságukhoz. És így minden rendben is lenne.
Törött, csorba? Akkor meg minek?
Csakhogy, amennyiben egy nő lomtalanításra adja a fejét, gyakorlati tapasztalataim szerint azzal csak a baj van. Példának okáért itt lennék én. Be kell, hogy valljam őszintén, nekem minden egyes darabért fájt a szívem. Bizonyára antik darab vagyok én magam is, képtelen vagyok tudomásul venni, hogy ebben a világban a változás jelenti az állandóságot. Hogy mindaz, ami ma a csúcsra járatott technikának köszönhetően remek, az holnap múlt idő, holnapután pedig kidobandó felesleg. Meg kissé mániásan ragaszkodom a régi dolgokhoz, valami furcsaság támad a szívem környékén, olyan jó kis bizsergető érzés, amikor a kezemmel végigsimítok, mondjuk, egy-egy kis szecessziós csorba csészén, egy régi faládán, ilyesmiken. Aztán persze rájövök, hogy az a csésze túlságosan is csorba, alig látszanak rajta a festett minták, a láda meg szúette és nem záródik, szóval csak lom.
Nem sorolom tovább, rátérnék a lényegre. Az alábbi pontokban összefoglalnám a legfontosabb teendőket lomtalanításkor.
Mit tegyen a nő, ha lomtalanít?
Legalább a lomtalanítás előtt két nappal könyörtelenül vessen számot a lakásban felhalmozódott, amúgy használaton kívüli tárgyakkal. Kérje meg ugyanerre a gyerekeket is.
Erősítse meg a szívét, és azonmód pakolja őket egy fekete nylonzsákba. Soha ne kérdőjelezze meg az első döntést! Ami eddig nem hiányzott, ezentúl sem fog.
A megfelelő napon az összegyűjtött lomokat helyezze a kijelölt helyre.
Mit ne tegyen a nő, ha lomtalanít?
Soha ne hallgasson arra belső hangra, ami azt súgja: jó lesz ez még valamire! Ami lom, az lom.
Ne dőljön be párja, gyerekei esdeklő tekintenének, amennyiben nem kerülnek ki a lakásból a felesleges tárgyak, úgyis neki lesz velük dolga, és pakolgathatja őket ide-oda egy újabb lomtalanításig.
Az utcára kitett kacatokból soha, de soha egyetlen tárgyat se vigyen vissza!
Amennyiben a helyi lomtalanító brigádok széttúrnák a gondosan összekötözött zsákokat, akkor se foglalkozzon a maradékkal, egy újabb brigád is eltüntetheti, végül a szemetesek elvégzik az utolsó simításokat.
Ez talán a legfontosabb: ne gondolja azt, hogy mások feleslegének helye van az ő lakásában! Így ugyanis eléri a kiindulópontot: a tárgyak eluralják lakását és életét.
Ne feledd: ami lom, az lom – szabadulj meg tőle! A lomtalanítást pont erre találták ki!
