aboljon már el valaki - szól a napi státus bejegyzés a közösségi oldalon. Gondolhatnánk ugye, hogy ez milyen vicces, kedves, akár megható is. NEM AZ.Inkább kétségbeesett, és nyilvánvalóan arról szól, hogy az illető nőnemű ismerősünk házának tájéka igen régen látott férfiembert, így erős hiány mutatkozik e téren. Majd aznap érkezik valaki mástól egy másik bejegyzés: életem egyik legcsodálatosabb hétvégéjét töltöttem a barátaimmal, és aki nem jött el, az bánhatja! Ugye, ez egy újabb kódolt üzenet arról: te aljas kis pondró, az utolsó pillanatban lemondtad a wellness hétvégét velem, de én akkor is annyira jól éreztem magam, vedd tudomásul, és még pezsgőt is adtak a szobához. (Persze egészen kézenfekvő, hogy az illető ezt nem veszi tudomásul, maximum szánalmasnak tartja. Ha egyáltalán elolvassa...)
A kérdés az, hogy ismerőseink miért is gondolják úgy, a közösségi oldalakon publikált napi kis szösszeneteikben mindenkivel meg kell osztaniuk azt, ha éppen a szingli gödör legalján járnak, avagy, hogy van még élet utánad is Bélám! Mi ugyanis nem feltétlenül szeretnénk olvasni ezeket, sőt, néha legszívesebben már mi kérnénk elnézést, hogy a baráti körünkben képviseltetik magukat a Kétségbeesettek Országos Szövetségének tagjai.
Mindenkinek van egy taktikája az életre, egy mondat, ami alapján ő működik. Van, aki a „jaj, nekem milyen rossz, sajnáljatok" című szerint éli mindennapjait. Ő az, akiről pontosan tudjuk, ha egy kisebb fájdalom belenyilallt a fogába, vagy a hajhagymái egy kedd reggel rendetlenül viselkedtek, ráadásul minden nap csalódik a férfiakban. Őt szeretni, dédelgetni, vigasztalni kell, és biztatni arról, hogy mindjárt elmúlik a fene nagy görcse, igaz - és ebben legyünk egészen biztosak - másnapra már új nyavalya érkezik. De hát mit tegyünk, ő a barátnőnk, aki ilyen.
A másik típus pedig, akivel bármi történik, akkor is „annyira szuperül" van. Vele szemben az egyetlen lefegyverző taktika, ha szépen melléállunk a csatasorba, és fennen hangoztatjuk: igen, minden férfi nős, hülye, aki meg nem, az persze meleg és hurrá az öntudatos, független nőknek! Természetesen joggal merül fel a kérdés, hogy a facebook feltalálása előtt mi volt az ilyen, magánéletüket idegesítő módon, a közösségi oldalakon élő ismerőseinkkel? Ők voltak azok, akik minden szakítás után a busójárás mintájára sírták tele akár a metró falvédőjét is és jártak egyik helyről a másikra, hogy mindenki tudomást szerezhessen a életük minden apró eseményéről. Ők csak akkor működnek, ha a magánéletük közügy lesz. Nyitott könyvként látták meg a napvilágot, és eszükbe sem jut néha becsukni magukat. Talán annak idején, ha nem ordítottak elég hangosan édes szüleikkel, akkor azok bizony nem hallották meg, hogy Pistike elvette a homokozó lapátot és ezt a viselkedésmintát még nem tudták levetkőzni.
Jó, mindannyian mások vagyunk, ezt tudomásul kell venni. Egy megoldás azonban még mindig van, végső esetre: az elrejt funkció. Így, ha idegesítő barátnőinktől nem is, még idegesítőbb kommentjeiktől minden bizonnyal megszabadulunk. Ők pedig, ha győzik szuflával, írják le naponta százszor, csak bátran, hogy annyira fáj a szívem, még jó hogy szuper barátaim vannak, és minden tökéletes szingliként, megyek ejtőernyőzni! Ha jó nekik...
