Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Dr. Hell Judit, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékének professzora válaszol a kérdésre.
Önmagunk életének szándékos kioltását a nagy világvallások – néhány kivételes helyzettől eltekintve – többnyire elítélik. A mi kultúránkat megalapozó zsidó-keresztény vallás egyértelműen súlyos (halálos) bűnnek tekinti. A Ne ölj! bibliai parancsa nemcsak a felebarát, hanem saját magunk életének kioltását is szigorúan tiltja.
Megszólalónkról
Dr. Hell Judit a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékének professzora, az Egyetem Esélyegyenlőségi Bizottságának elnöke. Kutatási területei a magyarországi filozófia története, a feminista filozófia és az etika.
Aki önmagára emel kezet, Isten ellen is bűnt követ el, hiszen az élet a tanítás szerint Isten ajándéka, tőle kaptuk, és csakis ő veheti el. Minden emberi élet szent és egyformán értékes: a magzaté, a gyógyíthatatlan betegeké, a fogyatékossággal élőké, az időseké – függetlenül mindenféle más megkülönböztető (ma: védendő) tulajdonságtól. Ez az Istentől kapott parancs az élet föltétlen, abszolút értékét hivatott kifejezni.
A keresztény középkor szellemiségét döntően e fölfogás hatja át, gondoljunk Szent Ágoston és Szent Tamás morálteológiai munkáira vagy Dante Isteni színjátékára, ahol az öngyilkosok szigorúbb büntetésben részesülnek – a pokol hetedik bugyrának mélyebb gyűrűjében szenvednek –, mint a gyilkosságot elkövetők.
A pogány antikvitás filozófusai többféleképpen foglaltak állást a kérdésben. Platón, Arisztotelész és a klasszikus görög korban még többen mások is ellenezték, míg a sztoikus iskola sajátos világ- és emberfelfogásából eredően nemcsak elfogadhatónak, illetve helyesnek vélte bizonyos élethelyzetekben (fájdalmas betegségekben, szenvedésekkel sújtott aggkorban, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség állapotában), hanem kötelezőnek, ily módon egyenesen erénynek, azaz erkölcsi Jónak tartotta, hiszen életünk fölött szabadon magunk rendelkezünk. Jó példa erre Senecánál a gladiátor esete, aki inkább önmaga torkát szúrja át lándzsájával, semmint másokat ölni tanuljon. (A keresztény ember imájában köszönetet mond többek között a halálért, melyet az Úr neki választott – önrendelkezésről itt szó sem eshet.)
Nem kell mindig ragaszkodni az élethez, ugyanis nem élni jó, hanem helyesen élni jó
– vélte Seneca.
A sztoikus filozófusok nem az élet hosszát (mennyiségi összetevőjét), hanem minőségét részesítették előnyben. Különösen az emberhez méltatlan, a megalázó, a morálisan elfogadhatatlan helyzetekben hangsúlyozták az úgymond természettől adott emberi szabadság megkülönböztető tényének fontosságát: „Semmi sincs, amit az örök törvény bölcsebben rendelt volna el, mint az, hogy számunkra egyetlen bevezető utat adott az életbe, kivezetőt azonban számosat” – írja ugyancsak Seneca az Erkölcsi leveleiben.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Az újkor és a felvilágosodás gondolkodói is megosztottak voltak nézeteiket illetően, és a modern kori szépirodalomból is hozhatunk példákat az egyes szereplők öngyilkosságának ellentmondásos írói megítélésére (Goethe Wertherje, Flaubert Bovarynéja, Tolsztoj Anna Kareninája), vagy a művészvilág számos alkotójának szabad életből kilépésére (Virginia Woolf, Márai Sándor).
A nyugati bölcseleti tradíció alapján az embert – és egyedül az embert – akaratában, választásaiban, döntéseiben, cselekedeteiben szabadnak, legalábbis mérsékelten szabad lénynek tekintjük. Autonóm és tetteiért felelős morális személynek, aki tőle elidegeníthetetlen és feltétlen tiszteletet követelő méltósággal rendelkezik. A modern amerikai liberális jogfilozófiai felfogás szerint erkölcsi joga van például saját életéről dönteni. Ezzel a jogával élhet, ám nem biztos, hogy mindig az erkölcsi Jót választja – például önmaga életének kioltása esetén.
Egy nem vallásos, hanem világi-humanista értékrend alapján állva ugyanis az ember számára a legnagyobb (bár nem abszolút) érték az emberi élet. Jónak tekintjük tehát erkölcsi értelemben azt, ami az emberi életet szolgálja, és rossznak/bűnnek, ami ellene van. Az élet fogalmán itt nem pusztán a biológiai életet, hanem a filozófiai értelemben vett, az emberi, emberhez méltó életet is értjük.
Az ember a puszta életben maradáson túl boldogulásra is törekszik, önmaga lényének kiteljesítésére. Életterve van, vágyai, céljai, egyfajta elgondolása arról, kivé szeretne lenni, milyenné szeretné formálni az életét, az emberi kapcsolatait és önmagát: jó esetben adottságai, képességei, készségei és a külső, társas-családi, történelmi, társadalmi körülmények adta feltételek reális számbavételével.
Az önkiteljesedésre, boldogulásra törekvő élet egy folyamat, útkeresés
Számos nem várt esemény, rossz döntések, véletlenek sora úttévesztéshez vezethet. Ha nincs kellő önismeretünk és megfelelő önkorrekciós képességünk, ha hiányzik az egyéni, családi, társadalmi traumáink feldolgozásának képessége, ha nincsenek elmúlt életéveinkből megragadható kapaszkodóink, társaink, barátaink, hitünk – hamar úgy érezhetjük, hogy értelmét vesztette a törekvésünk, így már nincs miért élnünk.
A végzetesen beszűkült – vagy annak ítélt – lehetőségek, vagy a morálisan végképp vállalhatatlan magán- vagy közéleti helyzetek, a kiúttalanság, a reményvesztettség az életből való önkéntes kilépés útjának széles kapuit tárják fel. Minden tudatosan és szabadon meghozott döntésünkért, így önmagunk életéért is felelősek vagyunk. Ám az öngyilkosság nem pusztán az egyén dolga: embertársainkért is felelősek vagyunk.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116 123-as vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
