Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gubik Petra hazánk egyik legfoglalkoztatottabb 40 év alatti színésznője. Naptára sűrűbb, mint valaha: színházi főszerepek, koncertek, televíziós feladatok és új zenei tervek váltják egymást az életében. Ő mégis azt mondja, a szenvedély, a tudatos határhúzás és a színpad iránti alázat viszi előre.
A Junior Prima, Honthy-, Kránitz Lajos-, Petőfi Zenei, Jászai Mari-díjas színművész, előadóművésszel készült beszélgetésből az is kiderül, hogyan lehet ennyi szerep, helyszín és elvárás között megőrizni a belső fókuszt, mesélt a nyári terveiről, és arról is, mit jelent számára szerep nélkül, saját történeteivel és dalaival kiállni a közönség elé.
Hogy vagy, Petra? Nem csak udvariasságból kérdezem. Végignéztem a naptáradat, és elég sűrű hónap előtt állsz. Aztán visszalapoztam, és láttam, hogy igazából az előző hónapok sem voltak ritkábbak. Hogyan lehet fejben, testben, lélekben jól lenni ennyi különböző este, szerep és helyszín között?
Szerintem úgy, hogy az ember szenvedéllyel űzi azt, amit csinál. Nincs erre más magyarázat. Ha nem lenne bennem az a fajta fanatikus szenvedély és szeretet a munkám, a hivatásom iránt, akkor nem hiszem, hogy lehetne.
Úgy nőttem fel, hogy anyukám pedagógus, édesapám mérnökember, szóval vannak hétköznapok és vannak hétvégék. Anyukámon keresztül mindenképpen azt érzékeltem, hogy amikor én gyerek voltam, kisiskolás, akkor ő karácsonyi szünetben otthon van, nyári szünetben otthon van, szóval velünk együtt, szimbiózisban mozog.
Nehéz volt megtanulni a szakmámban, hogy ez egy kicsit hektikusabb életmód.
De valahogy a szakma szépsége feledteti ezeket a kompromisszumokat vagy áldozatokat. Itt az ember egyik munkából a másikba átlépve is ki tudja magát pihenni, ha a feladatok inspirálóak, és okosan van összerakva a menetrend.
Ha egy nagy főszerep után jön egy kisebb szerep, epizód- vagy karakterszerep, azt is nagyon szeretem, mert akkor nem az ember vállán van a nagy súly. Az is nagyon fontos hozzá, hogy milyen a közeg, amellyel dolgozunk, kikkel, milyen kollégákkal vesszük körül magunkat, kikkel hoz össze a sors.
Mit szeretsz jobban, ha motor vagy egy produkcióban, vagy ha fogaskerék a gépezetben?
Én szeretek hasznos fogaskerék lenni, mert hiszek abban, hogy minden apró kis fogaskerék egyben motor is. Hiába van egy jó motor, ha egy előadásban, koncertben, forgatáson egyszer-kétszer bejön egy gyenge láncszem, akkor már sérül a nagy egész. Szerintem mindkettőnek ugyanolyan fontos jelentősége van.
Ezekre az estékre – akár televízióról, akár színházról, akár saját koncertről van szó – szükséged van-e tudatos ráhangolódásra, vagy minden estét ugyanabból a személyes jelenlétből tudsz megoldani?
Nagyon szeretném, ha mindig jutna idő a ráhangolódásra. De 2026-ban, ebben a rohanós, felgyorsult, „azonnal kell mindenkinek minden válasz” világban már nem nagyon van olyan, hogy az ember csak az estére készül. Régen, amikor kezdtem a pályát, az volt, hogy reggel felkeltem, mert tudtam, hogy este előadásom van, és akkor arra készültem. Néha még elmentem ide-oda, bevásároltam, vagy valami pici dolgot elintéztem, nagyot már nem, nehogy elfáradjak az esti előadásra, nehogy bezavarodjak, vagy ne legyek ott agyban. Akkor a körülményeim is mások voltak, illetve sokkal kevésbé voltam gyakorlott. Most 36 éves vagyok, ez már máshogy működik. Ez már álomkép.
Sokkal több a feladat, nagyobb a tét, olykor visszavágyom a kezdetekhez, de azért hálás vagyok azért, ahol most tartok.
Megtanultam, hogy melyik az az előadás, ahol ki kell állni magamért, és tudom, hogy azelőtt az előadás előtt nekem másfél óra kell: bent kell lennem a színházban, és már csak arra koncentrálhatok. Ha este A Da Vinci-kód van a Játékszínben, az kemény agymunka. Tudom, milyen, amikor este Veszedelmes viszonyok van az Operettszínházban. Tudom, milyen, amikor Pretty Woman van a Madáchban. Most pedig az Evitát próbálom reggeltől estig, ami kvázi opera, faltól falig komoly énekelni való, színen vagyok az első perctől az utolsóig. Ez is nagyon fajsúlyos előadás lesz a repertoáromban, ebben biztos vagyok, már most látom.
És megengeded magadnak, hogy pihenj? Arra gondolok, hogy vannak-e tudatos pihenős időszakok az életedben.
Ma már igen, de nem volt ez mindig így. Az utóbbi években kezdtem el, ahogy besűrűsödött a naptáram, és érzékeltem, hogy vannak holtpontok, amikor a test, a szervezet, az idegrendszer jelez. Akkor rájöttem, hogy nincs semmi baj azzal, ha nem csinálok meg mindent egy nap. Nem kell három darabban próbálni egyszerre csak azért, mert ezt is szeretném, azt is szeretném, ennek sem merek nemet mondani, annak is jót akarok.
Mert én maradok egyedül a slamasztikában, amikor az idővel kell sakkozni, és tördelem az ujjaimat, hogy most hova induljak el, honnan fogok elkésni, mit kell mondanom, hogyan szabadkozzam, vagy miért nem tartok ott, ahol szeretnék. Nem akarok már ilyet, muszáj határvonalat húznunk.
Megosztottál ma egy idézetet a közösségi oldaladon, ami úgy hangzik, hogy „Az univerzum nem ültetne ekkora álmot a szívedbe, ha nem tudnád megvalósítani.” Van olyan álmod, amelyhez időről időre vissza kell nyerned a bátorságod?
Amikor ezt a hivatást elkezdtem tizenévesen, voltak ilyen érzeteim. Ezek nem is álmok vagy vágyak, hanem megérzések, víziók, hogy nekem nagyjából milyen sorsom van, hol szeretnék tartani 10-20 év múlva. Nagyon sok, a vonzás energiájáról szóló cikket és tanulmányt olvastam. Az egyik gondolat különösen megmaradt bennem – nem biztos, hogy pontosan így fogalmazták meg, de a lényege az volt –, hogy
azok a vágyak és álmok, amelyeket olyan élénken látsz magad előtt, azért vannak benned, mert képes vagy megvalósítani őket.
Hogy végül valóra válnak-e, az már rajtad múlik. Te döntesz. Nyilván tenni kell érte, nem úgy van, hogy ez a vágyam, és várom, hogy egy nap beteljesüljön. Ha mindennap teszünk érte, előbb vagy utóbb sikerülhet. Lehet, hogy kicsit várat magára. A jó dolgokra tényleg várni kell. Hiszek abban, hogy ezek adott időben érkeznek hozzánk.
És babonás vagy? Mersz ezekről a dolgokról beszélni? Vagy majd akkor, ha beteljesülnek?
Nem vagyok annyira babonás. És ezek most nem is annyira álmok, ez most teljesen reális. Ebben az évben szerettem volna még megcsinálni egy új lemezt. Annyira sok a színház mostanában, hogy a zene háttérbe szorult. A libikóka folyamatosan billeg. Nem fejeztem be a szövegeimet, nincsenek készen a dalaim, szóval ezt most tragikusan látom, de egyébként nem tragikus, mert most fog kijönni a Tempfli Erikkel közös szerzeményem, a Szentjánosbogarak.
Szent Iván-éjre szeretném kihozni. A felvett hanganyag már megvan, stúdió minőségben, de a leforgatott videóra, egy animációs grafika fog rákerülni, amin egy másik szakember dolgozik, úgyhogy meglátjuk, mikorra fog megvalósulni. Ilyet még nem csináltunk, kíváncsian várom. Aztán szeretnék elutazni idén nyáron több alkalommal is, a repülőjegy már megvan.
Kívánom, hogy a szüleim, a család egésze egészséges legyen. Ez a legfontosabb.
Amíg ez megvan, addig minden jó. A hosszú távú dolgokról még nem beszélnék, mert azokért is nekem kellene tennem. Talán jó lenne, ha egy nap több órából állna!
A Szent Iván-éj hagyományosan a fény és a szerelem ünnepe, de ekkor van az év legrövidebb éjszakája is. Van hozzá kapcsolódásod?
Nem ilyenkor szoktak tüzet ugrani?
De igen, él ez a szokás.
Még Békéscsabán játszottam a Jókai Színházban, és ott egy előadásunk után volt egy kis buli a színésztársaimmal, kollégákkal. Volt egy nagy tábortűz, és ugrottunk tüzet. Ezeket a népi hiedelmeket nagyon szeretem. Etnográfus-muzeológus diplomám is van, úgyhogy engem ezek a népi hiedelmek és népszokások mindig is érdekeltek. Jó lenne, ha komolyabban ápolnánk őket.
Június 23-án a Papp László Budapest Sportarénában lépsz majd fel, ahol közel tízezer ember egyszerre énekel majd. A színpadon ismert művészek, hazai sztárok állnak majd egy hatalmas tűz körül, a közönség pedig része lesz az estének, együtt énekel majd veletek. Az Omega együttes Gyöngyhajú lány című dala lesz a tiéd. Mit szóltál hozzá, amikor megkaptad?
Ennek a koncertnek is pont az a koncepciója, hogy összehozza az embereket, együtt legyünk, és szerintem ez nagyon izgalmas kezdeményezés. Ez a dal egy himnusz. Nagyon szeretem, éneklem is már jó ideje, ha olyan helyen járok. Szerintem nincs olyan magyar ember, aki legalább a refrén szövegét ne tudná. Már csak ebből az egy dalból kiindulva is nagyon jó hangulatra, közös, tábortüzes éneklésre lehet számítani. Nagy megtiszteltetés Omega-dalt énekelni, mert az egész zenekarnak olyan munkássága van, amit egy egész nemzet és talán a világ is ismer.
Egy ilyen dalhoz hogyan lehet úgy hozzányúlni, hogy meglegyen a tisztelet az eredeti iránt, de mégis a saját hangodon szólaljon meg?
Izgalmas. Kóbor János után énekelni azért is érdekes, mert nem az van, hogy egy férfi előadó énekli egy férfi előadó dalát, hanem kicsit el lehet vonatkoztatni. Nagyon nyitottan állok hozzá, maximális alázattal és tisztelettel. Az én feladatom, hogy a tudásomhoz mérten a lehető legjobban énekeljem el, és a tőlem telhető legjobb csatornává váljak az emberek és a dal között.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Mesélsz a saját koncertedről is?
Igen. Körülbelül három éve indítottuk el a Mi van a zsebemben? című koncertestemet, ami folyamatosan változik, bővül, mindig aktualitásra törekszik. Először egy szál akusztikus zongorára építettük fel, aztán összeállt mellettem egy nagyon jó kis zenészcsapat, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ábrándoztam erről, hogy milyen csodás lenne ebben is a saját utamat járni, voltak próbálkozások, de éreztem, hogy ez még nem az én világom, nem az a hangzás, nem az a lelkület.
Három éve dolgozom együtt Tempfli Erik Artisjus-díjas zeneszerző-zongoristával, Frankie Látó Artisjus-díjas hegedűművésszel, Fonay Tibor Junior Prima- és Fonogram-díjas bőgős-basszusgitárossal és Tar Gergely ütőhangszeres előadóművésszel, sőt Gerivel régebbi az ismeretség. Idén nyáron többször leszünk a Balaton körül, ott leszünk a Debreceni Gourmet Fesztiválon is, fellépünk az Újszegedi Szabadtéri Színpadon és Zsámbékon, a Zichy-kastélyban. Július végén Dés László-koncert is lesz, ami borzasztó nagy megtiszteltetés. A Szigeten, a mínusz egyedik napon pedig nagyszínpad, Bródy-koncert, amiben iszonyatosan menő benne lenni.
A Mi van a zsebemben? koncertről azt olvastam, hogy saját gondolataiddal, verseiddel, dalaiddal, történeteiddel, feldolgozásokkal, szerepjátszás nélkül állsz a színpadra, kendőzetlen őszinteséggel és természetességgel. Milyen úgy állni a színpadon, hogy az te vagy, és nem egy szerep?
Meztelen. De ennek az egész szakmának szerintem az a lényege, hogy ha az ember egy bizonyos szintre eljut, akkor ha nem tud lemeztelenedni, a művészete felszínes marad. Lehet szerepeket játszani nagyon jól, de szerintem fontos, hogy az ember tudja, ő kicsoda. Nekem például ez a koncertest is sokat segít napról napra, mert olyan, mint egy terápia.
A Mi van a zsebemben? is arról szól, hogy nem az a fontos, materiális síkon mit visz haza az ember, hanem hogy ezeket a gondolatokat, érzéseket, tapasztalásokat el tudják vinni magukkal, és valamivel másképpen menjenek haza, mint ahogy eljöttek hozzánk. Ez a legfontosabb része.
Ezeket képzeletbeli posztiteknek szoktam nevezni. Az emberek szellemi értékekkel gazdagodjanak, ez a cél. Vigyék haza őket a zsebükben és alkalom adtán idézzék fel azt a gondolatot, érzést, eszenciát, amit reményeim szerint tőlünk kaptak. Közönyről vagy meg nem értett szerelemről, plátói szerelemről, kitartásról, hitről, gyógyulásról, merészségről, félelmekről, esendőségeinkről.
Kapcsolódó cikkünkben Török-Illyés Orsolyával olvashatsz el egy interjút.
