Mindannyian „szivacsaggyal” születünk. Az első sírásunktól, alvásunktól, evésünktől és az összes zűrzavaros első pillanatainktól kezdve mindent magunkba fogadunk a külvilágból érkező ingerek közül. Megtanuljuk felismerni szüleink arcát. Fonémák hallgatásával és testjelek megfigyelésével tanulunk meg kommunikálni. Megtanulunk játszani és kölcsönhatásba lépni tárgyakkal, megfejtve azok furcsa titkait. Figyeljük társaink viselkedését, és modellt alkotunk arról, hogy mit kell mondanunk, tennünk és hogyan kell viselkednünk. Életünk nagy részében genetikailag arra vagyunk ráprogramozva, hogy minden valódi erőfeszítés nélkül tanuljunk. Evolúciós szükségszerűség, hogy egy élőlény „tanuljon”, a szó bizonyos értelmében. De mi a helyzet a hagyományos osztálytermi tanulással? Mi a helyzet azzal a tudással és készségekkel, amelyeket iskoláinktól, tankönyveinktől és tanárainktól nyerünk? Hisz a formális oktatásnak nincs biológiai vagy evolúciós követelménye. Röviden: hogyan tanuljunk meg tanulni?
Másodkézből származó tudás
David Geary kognitív pszichológus 2008-as cikkében éppen ezt a kérdést járja körül. Geary először az „elsődleges készségeinkről” beszél, amelyek biológiailag megalapozott képességeink, hogy emberi lényként működjünk – például hallás, beszéd, utánzás, arcfelismerés, általános problémamegoldás és így tovább. Ezeket „kisgyermeki szintű” tanulásnak tekinthetjük.
De fejleszthetjük azt is, amit ő „népi pszichológiának, népi biológiának és népi fizikának” nevez. Ezek azok az alapvető stratégiák, amelyeket a világ értelmezésére használunk. Érezzük, mit gondolnak mások a népi pszichológiáról. A népi biológiával a természeti világot „lényege” alapján osztályozzuk és kategorizáljuk. A népi fizikával olyan alapvető fizikatörvényeket állítunk fel, mint pl. a gravitáció. Rengeteg tudományt és tudást alkalmazunk, mielőtt egyáltalán tudnánk, mit is jelent a „tudomány”. Ezután formális oktatásban részesülünk. Az iskolák azok, ahol megtanuljuk, hogy a társadalom működő, produktív, teljesen normális tagjai legyünk. Itt fejlesztjük azokat a készségeket és ismereteket, amelyeket kultúránk szükségesnek tart a felnőtté váláshoz.
Hirtelen azt mondják nekünk, hogy ne saját természetes képességeinkből és tapasztalatainkból tanuljunk, hanem másodkézből, leckékből és könyvekből, tanárok által.
Ez a „biológiailag másodlagos” tanulás nagy erőfeszítést és irányított, összehangolt figyelmet igényel. Ez a jellegű tanulás egy idegen és elvont helyszínen zajlik: az iskolákban. Ezt megelőzően minden tanulás, a társadalmunkkal és a gondozóinkkal való interakció során történt. Nos, André Tricot és John Sweller pszichológusok ezt nevezték „domainspecifikus tanulásnak”.
Velünk született kíváncsiság
Az iskola előtti években a gyermek célja, hogy gyakorlatias és szociális környezetben szerezzen tudást az életről. Ezt olyan kíváncsisággal teszik, ami egyszerre megnyerő és elképesztő. De a gyermek természetes kíváncsisági ösztöne csak idáig hajtja őket. Látjuk a gyerekeket felfedezni, kérdezősködni, nyomozni és kísérletezni, és azt gondoljuk: „nagyszerűek lesznek az iskolában.” De gyakran nem – legalábbis nem ugyanolyan mértékben vagy módon.
A probléma az, hogy az iskolák mesterséges helyek, ahol mesterséges dolgokat tanítanak. Ahogy Geary írja, amikor „különféle újszerű evolúciós akadémiai területeket (pl. matematikát) és fonetikai képességeket tanítunk, nem feltételezhetjük, hogy a benne rejlő kíváncsiság vagy motiváció elegendő lesz a tanuláshoz”. Rohanni a kertben pillangókat nézni, vagy megkérdezni apát, hogy miből vannak a felhők, az teljesen más kategória, mint az iskola „biológiailag másodlagos” tanulási módszere.
Az iskolai tanulás nemcsak hogy egyedi környezetben zajlik, de az agyunkat is másképp használjuk közben.
Az iskolákban zajló tanulás különböző neurológiai utakat jár be; például sokkal nagyobb mértékben támaszkodik a munkamemória-rendszereinkre.
A tanulás természetessé tétele
Ennek megoldása az, hogy áthidaljuk az alap- és középfokú tanulási környezetünk közötti szakadékot. Meg kell próbálnunk a tanulást evolúciós szempontból olyan természetessé vagy megszokottá tenni, amennyire csak tudjuk. Ezt csak kétféleképpen tehetjük meg: vagy másodlagossá tesszük az elsődlegest, vagy pedig a másodlagost.
Az előbbi esetben a gyermeknek (vagy bármely tanulónak) meg kell szabadulnia, vagy legalábbis gátolnia kell azokat a „népi” és tapasztalati alapú tudásra vonatkozó hajlamokat, amelyekkel mindannyian rendelkezünk. Ahogy a tanult tantárgyak egyre inkább elvonatkoztatnak a mindennapi világgal való találkozásainktól, egyfajta ellentét alakul ki „népi rendszereink” és a „szekunder tanulás” között. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk figyelmen kívül hagyni elménk elsődleges tudásrészét. Az új oktatási feladatra kell összpontosítanunk. Ahogy Geary írja: „Az oktatási kutatások alátámasztják a gátló kontroll fontosságát az iskolai alapú tanulásban.” Trenírozni kell magunkat, hogy javítsuk „a figyelmünk összpontosítását és azt a képességet, hogy megakadályozzuk a nem releváns információk bejutását a munkamemóriánkba”. Röviden: meg kell tanulnunk odafigyelni, és nem engedni, hogy elménk a természetes, elsődleges tanulási útján járjon, azaz elkalandozzon és információ gyűjtsön a lexikai tudáson kívül.
Ez utóbbi esetében meg kell próbálnunk a másodlagos tanulást a lehető legrelevánsabbá tenni az elsődleges oktatáshoz képest. Más szóval, egy absztrakt tanulási feladat korai szakaszában (mint például a betűk dekódolása) a tanuló gyakorlati, napi tudásához kell kapcsolódnia. Geary példája az olvasás. Az a gyermek, aki képeskönyvet olvas a szülőjével, a képi ábrázolás elsődleges tanulását kombinálja az írott szavak és a mondatszerkezetek másodlagos tanulásával.
Hogyan kell tanulni?
Néha elfelejtjük, mennyire „természetellenes” a másodlagos tanulás.
Nincs biológiai vagy evolúciós követelmény a matematika, az olvasás, írás, a vázlatrajzok, a csillagok feltérképezése vagy a kottaírás használata felé.
Azonban az a képesség, hogy több ezer mérfölddel távolabbra is tudjunk írni, bárhol olvasni, és így tanulni az emberektől, a világról, kétségtelenül megváltoztatta a világot. De gyakran nem vesszük észre, hogy ez a fajta tanulás mennyire különbözik a természetes tapasztalati tanulástól.
A probléma az, hogy legtöbbünk egyszerűen nem emlékszik arra, hogyan tanult meg tanulni. Azt feltételezzük, hogy mindenkinek ugyanúgy kell tanulnia, mint nekünk. De elfelejtjük azokat a hosszú és nehéz órákat, amikor az oktatáshoz kellett alkalmazkodnunk. És ha új dolgot szeretnénk elsajátítani az életünkben, akkor újra és újra meg kell tanulnunk tanulni.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
