Náci karlendítés rómaiak

Az ókorban játszódó filmekben és más művészeti ábrázolásokon gyakran láthatjuk, amint a római katonák jobb karjukat mereven előretartva üdvözlik egymást. A római karlendítés annyira népszerű lett, hogy a náci Németország és más szélsőjobboldali diktatúrák is szívesen átvették, de egyidőben még az amerikaiak körében is népszerű volt. Az egyetlen bökkenő, hogy a hagyományosan a rómaiaknak titulált szalutálás valójában sohasem létezett.

Egyetlen antik szobor vagy egyéb művészi ábrázolás és korabeli írásos forrás sem számol be hasonló karlendítésről, amely használatos lett volna az ókori Róma fennállása alatt. Akkor mégis miért tulajdonítja az utókor a rómaiaknak a jellegzetes karmozdulatot? A téves elgondolás valószínűleg a francia festőóriás, Jacques-Louis David 1784-ban készült képe, A Horatiusok esküje nyomán honosodott meg a közvéleményben: a festmény három római fiútestvért ábrázol, akik harcba indulás előtt esküt tesznek apjuknak, hogy ha kell, életüket is feláldozzák az ellenség legyőzése és Róma megvédése érdekében.

A szoborszerűen ábrázolt, sudár termetű fiatal férfiak előrenyújtott jobb karral esküdnek az apa kezében tartott kardokra – a mozdulat annyira kifejező volt, hogy hamarosan mindenki azt gondolta, a rómaiak tényleg hasonló karlendítéssel szalutáltak egymásnak. A mozdulat népszerűségét mutatja, hogy az újkori olimpiai mozgalom is átvette, a sportolók így üdvözölték egymást (ennek a szokásnak a náci hatalomátvétel vetett véget), a film feltalálását követően pedig az összes római korban játszódó alkotásban láthatták a nézők.

Nem csoda, hogy Mussolini és az olasz fasiszta mozgalom – amely a Római Birodalom dicsőségének helyreállítását tűzte zászlajára – is hamar magáévá tette a rómainak hitt karlendítést, amelyet 1926-ban a Duce német kollégája, Adolf Hitler is bevezetett a náci pártban a vezető (vagyis saját maga) iránti engedelmesség kifejezésére. Később a náci szalutálás a Harmadik Birodalom hivatalos, törvényben szabályozott reprezentációs elemévé vált. A Führer azonban szégyellte, hogy nem egy germán, hanem egy latin eredetű(nek vélt) mozdulat szimbolizálja a náci Németországot, és tagadta, hogy a karlendítést az olasz fasiszták közvetítésével a rómaiaktól vette át. Úgy nyilatkozott, hogy eredetileg az 1521-es wormsi gyűlésen felszólaló Luthernál olvasott hasonló üdvözlési módról, évekkel azelőtt, hogy Mussolini mozgalma komoly politikai erővé vált volna.

A „római karlendítés” a szélsőjobboldali diktatúrák mellett az Egyesült Államokban is sokáig népszerű volt: 1892-ben egy ifjúsági magazin, a Youth’s Companion tulajdonosa, Daniel Sharpe Ford országos kampányt indított, hogy az USA minden osztálytermében kitegyék a zászlót, a diákok pedig reggelente hűségesküt tegyenek a csillagos-sávos lobogó előtt – ez egyébként máig hagyomány. A hazafias érzelmeket felkelteni szándékozó rituálé rendkívül népszerű lett, hamarosan már nemcsak az iskolákban, de a diáktáborokban, politikai gyűléseken és nyilvános eseményeken is szavalni kezdték az egybegyűltek a hűségesküt, amelyhez a római szalutáláshoz hasonlóan nyújtották előre a jobb karjukat.

A hűségeskü szerzője, Francis J. Bellamy után Bellamy-tisztelgésnek elnevezett mozdulat egészen a második világháborúig bevett szokás volt, de miután az USA hadba indult a hitleri Németország ellen, természetesen iszonyúan cikivé vált a náci üdvözlés használata, ezért 1942-ben a kongresszus módosította a Bellamy-tisztelgés szabályát: az eskütevőnek attól kezdve a szívére kellett szorítania a jobb kezét. A karlendítés motívuma a fikciós művekben is tovább él: a Star Trek-sorozatokban látható tüköruniverzumban például – ahol a Földet és a galaxis jelentős részét a római mintára működő, erősen fasisztoid jellegű Terrán Birodalom uralja – szintén bevett üdvözlési formának számít.

Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána. Legutóbb Karthágó sóval való állítólagos beszántásával foglalkoztunk.

.