luxemburgi jános középkor király csehország cseh vak csata százéves háború történelem

János 1296-ban, Luxemburgi Henrik gróf legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot: tizenkét éves volt, amikor korábban jelentéktelennek számító édesapját a német tartományurak királlyá választották, ugyanis azt gondolták, a szerény birtokokkal rendelkező Luxemburg-dinasztiából származó uralkodóra könnyen nyomást gyakorolnak majd. Henrik – akit idővel német-római császárrá koronáztak – több fronton igyekezett saját és családja pozícióját megerősíteni, ezért, miután sikerrel megbuktatta a cseh trónt elfoglaló Karintiai Henriket, fiát hozzáadta az utolsó Přemysl király, II. Vencel lányához, Erzsébethez, megkaparintva számára a trónviszálytól sújtott országot.

Hadjárat során vakult meg a folyton katonáskodó király

A Franciaországban nevelkedett János kamaszként lett egy olyan ország uralkodója, melynek nyelvét nem ismerte, szokásai, kultúrája idegen volt számára – 36 évig tartó uralkodása során a csehek mindvégig bizalmatlanul, külföldiként, kívülállóként tekintettek rá, és ő maga sem rajongott királyságáért, ideje java részét inkább a szívéhez közel álló Nyugat-Európában töltötte, apja halála után azonban nem sikerült megszereznie a német trónt. Házasélete szintén hamar zátonyra futott, és fiával, Károllyal – a későbbi IV. Károly német-római császárral – is folyamatos konfliktus jellemezte viszonyukat.

A király a magánélet gondjaiban kevésbé, a hadászatban viszont annál nagyobb örömét lelte, folyamatosan háborúskodott, és igyekezett kiterjeszteni birodalma határait. Lokietek Ulászlóval versengett Lengyelország bekebelezéséért, melyben riválisa sokkal eredményesebbnek bizonyult: 1314-re sikerült egyesítenie a lengyel területeket, Szilézia azonban János kezén maradt, aki – hogy kifejezze teljes Lengyelországra való trónigényét – felvette a lengyel király címet, és szövetséget kötött az Ulászlóval ellenséges Német Lovagrenddel.

Szintén a teuton lovagokat támogatta János 1336-ban, amikor a litvánok és az oroszok ellen viselt háborút: a hadjárat során a bátor lovagkirály kötőhártya-gyulladást kapott, amely a korabeli orvosi praktikák fejletlensége miatt először fél szemére tette vakká, néhány év alatt pedig teljesen megfosztotta őt szeme világától. A Vak János ragadványnevet elnyert uralkodó nem hagyta, hogy fogyatékossága ambíciói, illetve kedvenc hobbija, a katonáskodás útjába álljon, továbbra is erős kézzel kormányozta országát, és maga kísérte hadba seregeit.

Nem zavarta, hogy semmit sem lát, belovagolt a csatába az angolok ellen

A franciák oldalán beszállt az angolok ellen vívott százéves háborúba, és személyesen részt vett az 1346 augusztusában, az észak-franciaországi Crécy falu mellett vívott csatában, amely döntő jelentőségűnek bizonyult Európa sorsát illetően. A krónikások szerint János vaksága ellenére ragaszkodott hozzá, hogy személyesen vigyen be néhány csapást az angoloknak, ezért megparancsolta szárnysegédjeinek, ültessék lóhátra, és adjanak fegyvert a kezébe. A biztonság kedvéért lova kantárát mindkét oldalról hozzákötötték egy-egy megbízható lovagja paripájához, így indult csatába délután 4-kor, a franciák jelére az ötvenévesen, látássérülten is vitéz cseh király.

A védekezésre berendezkedett angol íjászok azonban alaposan meglepték a masírozó franciákat és szövetségeseiket, akik tömegestül hullottak el a csatamezőn – szó szerint vakon haladó hősünk is a nyílzápor áldozatává lett. A franciák katasztrofális vereséget szenvedtek Crécynél, VI. Fülöp király 30 ezer fős seregéből alig néhány ezren voltak képesek megmenekülni, a francia grófság jelentős része odaveszett, míg az angolok összesen kb. száz embert vesztettek.

Halálában sem hagyták nyugodni a néhai cseh uralkodót

A kalandos életű cseh király sorsa halála után is izgalmasan alakult: földi maradványait először egy luxemburgi bencés kolostorban helyezték örök nyugalomra, a 16. században azonban az apátság elpusztult, ezért a csontok egy másik kolostorba, Neumünsterbe kerültek. A francia forradalom idején a maradványok ismét menekülni kényszerültek, az apátok kérésére a vagyonos Boch család rejtette el őket egy padláson, a Saar-vidéki Metlachban, majd 1833-ban a família ajándékaként Vilmos porosz herceg tulajdonába került, aki Kastel-Staadt falucska mellett rendezte be a néhai király új síremlékét.

János csontjai azonban még itt sem nyugodhattak örök időkre: a második világháború végén a luxemburgi kormány kicsempészte a maradványokat a szétdúlt Németországból, és a fővárosban, Luxembourgban található Notre-Dame katedrálisban helyezte el őket, ahol ma is megtekinthetők.